Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - MŰHELY - Kövesdi Károly: Szkafander-Kata avagy a világgá röppenő köcsögkarő
mint fényes réteket egymás mellé terítette. Ecsetjeit sorra elültette, s azok égig érő fákká nőttek. A festéktubusokból kék folyók ömlöttek, s váltak fekete tavakká. „Itthon vagyok, itthon” —mondogatta ilyenkor. Vásznai, amikor egymás mellé fektette őket, a végtelenbe értek. Sehol sem látott szögesdróttal tűzdelt határokat. Az ecetfák koronája is elveszett a lendülő magasban. A folyókról sem tudta honnan erednek, meddig tart útjuk, a tavak mélyét sem érezte. Csak a fák törzsét tudta, melyeknek nekidőlt olykor, a folyót látta, ahonnan marékkai merhette a vizet, a tavak arcában pedig látta olykor saját fáradt, mély szemeit... Egy-egy álom után az ébredés fanyar és keserű ízű volt. Sokáig időzött hát álom és valóság határain, míg végül egyre ritkábban merészkedett túl e határövezetén ... egyszer a szobában szembe találta magát az Esővel sárga volt ős csípős akár a sivatagi homokvihar az útra az ablakhoz vezető útra még homályosan emlékezett udvarába tépett sugár-ruhájában a kifosztott hold telepedett KÖVESDI KÁROLY Eántanak Lipcsei György vaskosságig figuratív emberkéi. Szeretném lerángatni róluk az ormótlan csizmát. Széttörni kövesedő csöndjüket. Ledönteni őket időtlen ormótlan- ságuk, az alkotó kéz által öröklétet nyert némaságuk talapzatáról. Jobb híján húzgál- nék topánt a lábukra s csőnadrágot, cibálnám bütykös ujjaik közül a kosarat — s míg jobbat nem találnék, apró szerkentyűket adnék a markukba s cinkosan lesném: mihez kezdenek? S miként a varjúkárogás is lehet gyönyörűséges az érzelmek egy intervallumában, lapoznék egyet indulataim foszlott könyvében s mondanám a megkönnyebbülés sóhajával: vendég állt a házhoz. Vendégünk pedig otthonos vendég — vér az ereinkből, vagy ha jobban tetszik, mi vagyunk az ő vére, aki sámlin próbálgatja a napi megváltást, hálót toldoz-foldoz, kosarat fon, Déva-várunknak ajánlja vérét. S már minden együtt is van az ítélkezéshez. Lehet-e lényéből kiforgatni azt, amit csökönyösen valóságnak hívunk? Csörgősipkára váltani a zsíros kalapot? Eszközöljünk tán födémcserét a változatlan égbolton? A leg- megátalkodottabb buzgalom arra is képes lenne, hogy lucaszéket röppentsen űrhajóként. Akkor aztán öröm-mámorban úszna az is, aki pedig arasznyi életében álmokban még nem hitt: itt a csoda — most aztán föl a villanyélre s irány a Hold! S ez is lehetséges. Azt mondtam, bántanak ezek a figurák. Ennél kisebb gondunk sose legyen — csak az üresség hülye vigyora ne kapjon helyet soha asztalunknál. Lipcsei György sem a gyönyörködtetés festett léghajóit eregeti az üres egekbe. Hiszem, hogy dühíteni akart. S tudom, érzem, nem is akar nevetni addig, amíg bennünket meg nem tanított a maga szomorúságára. Ezért vési ihletett óráiban Indulatát a fába — éljen tovább a gyanútlan szemlélőben. S bár Kádár-Katája lehetne Szkafander-Kata is, vagy akár világgá röppenni vágyó köcsögkaró, ebből a frigyből nem lesz röpködés. Ez a fordított csönd. Ballada!, drámai ez a világ. A halász emelőhálója pajzsul nem szolgálhat a sokféle árral szemben, a Jégverés ököllé rándult keserűsége nincs kire üssön. S lám, Jönnek a Dávidok ítélni Góliátot. Ha kívülről szemlélném Lipcsei világát, mondanám: bal kezében a véső, jobbjában a kalapács. Számlálnám mozdulatait. Riasztó módja lenne a világ-megváltásnak ez a morzézó igyekezet. Inkább félrehajtom albatrosz-szárnyait (mint az átjáró szél az őszi leveleket) s nemzedékünk sebláza mögött keresem az irgalmat. Vendégünk, a fából kiforduló Ezerarcú hív csallóközi Utolsó vacsorára. Szkafander-Kata avagy a világgá röppenő köcsögkaró
