Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - MŰHELY - Jókai Lajos: Aforizmák - Barak László: Valóságom tükörcserepei (vallomás)
szenvelgésre hajlamos. Mint minden ember!? Ha valahol eltöltök három napot, s meg kell válnom a helytől, menten elérzékenyülök, úgy érzem olyasmitől fosztott meg a sors, ami az enyém. Emberi gyarlóság? Nem érdekel. Mindez azért Jutott eszembe mégis, mert a minap költözködött a legidősebb sógorom. Egyik városból a másik városba, egyik lakótelepi háztömb háromszobás lakásából, a másik lakótelepi háztömb háromszobás lakásába. Fölcipeltünk már minden bútort a hatodik emeletre. A szobákban egymás hegyén hátán a háztartás elmaradhatatlan kacatjai, ekkor leültünk egy kicsit pihenni, közben megszólalt a sógorom: — Most már teljesen otthon érzem magam. — Hogyan — szóltam ajkbiggyesztve —, te nem sajnálod a várost, ahol eddig éltetek, a barátokat? — Ugyan, mit sajnálnék rajta! S te talán szerelmes vagy a barátaidba? Meglesznek azok nélkülem is, én is meg ő nélkülünk. Erre visszakoztam. Tulajdonképpen igaza volt. De tettem még egy kísérletet. — Dehát nem veszed észre, hogy... dehát nem kötött téged oda semmi? Nincsenek gyökereid? S különben is miért gondolkodnak így egyre többen? — Mennek a pénzük után — válaszolta, s vállat vont. IX Csallóköz a második otthonom. Dunaszerdahely árnyékában egy csöppnyi faluban lakom. Apósom és anyósom, családi házukat osztották meg velünk. Két szobát, konyhát és előszobát. Három éve amikor összeköltöztünk, a konyhából szobát csináltunk: a kőpadlóra szőnyeget terítettünk és bevittük a vitrint. A konyhát az előszobában rendeztük be. A konyhából átalakított szoba a legifjabb sógoromé — a további háromnak saját lakása van, és felesége, gyermekei. A másik szoba a szülőké, a harmadikban mi vagyunk: a feleségem, Bálint, a kisfiam és én. Itt fogadja mindenki a vendégeit. Van belőlük bőven. Persze — miért is ne lennének. Mindenkinek vannak hozzátartozói, barátai, ismerősei. Többnyire a pincében cigarettázom. Ülök a kazánnal szemben a sámlin, a szénhalom tövében, és a gyújtósnak szánt papírdobozon — mindig félreteszem, nehogy eltüzeljék — a rápecsételt tizenháromjegyű számot fürkészem, és arra gondolok, vajon mikor lesz nekem saját lakásom. A pince a dohányzószobám, a dolgozószobám, a menedékem!? Lám micsoda szegénység és micsoda gazdagság. X A szülőfalum csendes öböl, mondhatni — állóvíz. Láthatatlanok az áramlások. A változások lassúbbak, nem szembetűnőek. Az emberek gondolkodásában még él a századelő —■ pozitív és negatív hatásával egyaránt. Csallóköz vizei kiszámíthatatlanok. Áramlatok birkóznak egymással, sok az örvény. A csallóközi ember szemlátomást válik polgárrá. Eltűnt már a mocsárvilág, nincs hová visszahúzódni. Kisudvarnokon az emberek, a fóliasátrak, autók, színestévék előrehaladottabb korszakát élik, mint az én földijeim. Gyorsan tágult a világuk. Ha közben nem kerülte, s nem kerüli el semmi a figyelmüket, nem lesz úrrá rajtuk a tériszony. Csallóközhöz köt a családom, az anyai rokonság, a munkám, a barátaim, tehát a jelenem s talán a jövőm is. XI Nyugaton olyan volt az ég alja, mint a hentesek köténye. Alkonyodott. A határról jövet, — ahol a finánc úgy turkált a könyveim között, mint a hivatalnokok az ember múltjában — egy budapesti, vágóhídra emlékeztető metróállomásra gondoltam. A mozgólépcsőn lefelé, olyanok voltunk, mint a labirintusba terelt marhák a villanyütés előtt... XII Kevéssel értelmem nyílása után, az első óvodai napon, nagyon megijedtem, hogy csordába adnak, hogy ezentúl sorban, kéz a kézben kell az utcákon sétálnom. Megdöbbentem, hogy ezentúl megszabják útjaimat, vigyázzák kezem mozdulatát, kérdéseim nélkül is mindent megmagyaráznak — megfosztva engem a felfedezések Izgalmától; az óvónő előtt kékre rugdaltam a nagymama lábát, akinél őszintébben abban az időben talán senkit nem szerettem ...
