Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - MŰHELY - Jókai Lajos: Aforizmák - Barak László: Valóságom tükörcserepei (vallomás)
lölt szülőfalummal. Ez a falu Muzsla. Odaköt a gyermekkor emléke, a kamaszkor emléke. Ha ott járok, még ma Is érzem a levegőben a valamikori utcák porának és a tavasszal gyújtott tüzek füstjének Illatát. A gazdák még most is tüzet gyújtanak tavasszal, elégetik a tél maradványait. Por már nincs az utcákon, csak a húszcentis aszfaltréteg. A por illata csak bennem konzerválódott. Visszafojtva a nosztalgiát, a párkányi celulóz és papírgyár kátrányszagát érzem. V Volt Muzslán egy szövetkezeti klub. Oda jártunk sakkozni, kártyázni, tévézni, táncolni, szóval elütni az időt. Unatkoztunk, tehát kitaláltunk ml is egy klubot. A „hippi klubot”. Miért és hogy valójában kiktől kölcsönöztük az „illegás” klub megnevezését, nem volt fontos, nem is tudatosítottuk igazán, csak azt hallottuk, hogy a hippik szabad emberek. Berendeztünk hát egy rég használhatatlannak vélt fészert, a falakat kitapétáztuk tojástartókkal, beszereltük a villanyáramot, magnót kerítettünk, asztalt, székeket, alapszabályzatot írtunk — mindenki egyért, egy mindenkiért —, s ml heten, végzős inasok, középiskolások, megkezdtük a „klubéletet”. Jól éreztük magunkat. Boros vidék lévén, akadt bor is, persze ezt leginkább egyik „klubtársunk” borkészlete — azaz édesapjáé — sínylette meg. Pár hét elteltével fellendült a forgalmunk. Olyannyira, hogy a szövetkezeti klub léte veszélybe került — nem látogatta senki, a falu fiatalságának nagy része hozzánk járt. így kerültünk szembe a törvénnyel. A tűzoltók, a hnb vezetői és a szülők fellázadtak ellenünk. Beindult a gépezet, kétes lett a hírünk. Ez forgott közszájon. Kát évig létezett még a hippi-klub. Tudomásom szerint egyikünkből sem lett bűnöző. Hiszen nem akartunk ml semmi rosszat, csak a saját erőnkből szabadnak lenni. Szándékunkkal a féltő és messzemenő gondoskodást, szeretetet hívtuk ki magunk ellen. Nemrég kaptam a hírt, hogy a faluban felépült a korszerű művelődési ház. VI Az élet felvont zászlókkal és jelszavakkal fogadott. Időbe telt, amíg felfogtam a zászlók és jelszavak értelmét. Talán akkor lettem felnőtt. VII Anna, a feleségem két gyermeket szült: Virágot és Bálintot. Bálint már lassan karon- ülő. Virág két éve négy nappal a születése után meghalt. Azóta valahányszor telefonálok, eszembe jut az a visszafojtott hang: „Vaša dcérka, Kvetoslava zomrela”. Szeptember eleje volt, két nappal a születésnapom előtt, de nem éreztem a forrósá- got, nem fogtam fel az embereket, érintéseiket, a tekintetüket, a város máskor oly átható morajlását, amíg eljutottam a Dunához közel eső hatalmas, szürke kórház bejáratáig. Nem értettem a fehérköpenyes asszonyt, csak szófoszlányokat: __nedalo s a... chod te... Kramáre... Máig sem tudom, hogyan kerültem a város másik végére, a domboldalban lévő kórház alagsorába, ahol a kis Virágot fölboncolták__Egy pecsétekkel ellátott Igazolásfélét adtam a férfinak, akiből csak annyit jegyeztem meg, hogy óriási könnyzacskói voltak, és valahogy nagyon-nagyon beleillett a boncterem előszobájába. Kenyeret rágcsált és megkérdezte, akarom-e látni a halottat. Nem akartam látni. Adott egy kék, pecsétekkel ellátott és latin szöveggel teleírt nyomtatványt. Megint nem értettem semmit, csak azt hogy ... pohrebný ústav ... manderla ... na námestí ... A továbbiakból sem emlékszem úgyszólván semmire. Csak arra, hogy egy ismerőstől kértem kölcsön ötszáz koronát, amit a temetkezési vállalatnál kellett befizetni, hogy elhamvasszák a kislányunk holttestét. Virág elhamvadt, nem kapott erőre ezen a világon. VIII T ársakra, barátokra, kötődésekre volt szükségem. Társakat, barátokat életem eddigi állomásain találtam mindig. Az igaziak maradtak, a többi elszállt, mint a kiszelelt pelyva. A kötődés jelképe szzámomra lehetett akár egy szemétláda is. Lám, ahogy a gondolatok, az emlékek Is kifürkészhetetlenek. Ha hazagondolok, anyám, apám, nagyanya és nagyapa után, a kukoricagóré meg a házunk padlása jut eszembe, és rögtön bizseregni kezd valami a torkomban. Érzékeny vagyok, szenvedni tudó és uram bocsá’ —
