Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - MŰHELY - Jókai Lajos: Aforizmák - Barak László: Valóságom tükörcserepei (vallomás)
a nagy tükör előtt álltam, s tükörképemet fürkésztem. Fintorogtam, vicsorogtam,' gesztikuláltam, és egyszerre rádöbbentem, hogy a szemben álló kócos kölyköt egyáltalán nem ismerem. Iszonyú félelem vett erőt rajtam, s fokozta szorongásomat, hogý az ő arcán is hasonló megdöbbenést láttam. Ami történt, csak eszmélésem után értettem meg. Eltűnt az idegen. Térdeltem, s a kisárgított deszkapadlón szabálytalanul terjedt egy vörös folt. Az öklöm is vörös volt és forró. Felpillantottam, a sarokban fel-felvil- lanó fonálon pókot láttam himbálózni. Alatta az összetört tükör ezüstszürke cserepei. Egy cseréphalom. Elfojtva a könnyeket, a visszavonhatatlan tett kiváltotta kétségbeesést, a halom minden cserepét óvatosan tenyerembe szedtem, remélve, hogy talán még megtalálom azt a kócos kölyköt. Minden egyes darab hideg volt; de nem voltak egyformák. Mintha egy képzelt világtérkép földrészeit tartogattam volna tétovázva. Tudtam: valamennyit meg kell néznem, meg kell tapintanom, meg kell ismernem. II Apám szerint négy-öt éves koromig jámbor gyerek voltam. Mindenkit szerettem, és azt hittem, mindenki viszontszeret. Aztán egy napon a pajtásaim rápisiltek a fejemre. Én voltam a fa, ők a kutyák. Hazamentem, s elszörnyedt a család. Utólag meg is értem — mi lesz az olyan gyerekkel, aki békésen tűri, hogy a fejére... Apám kioktatott: ne félj senkitől, üsd, vágd, hisz vagy olyan legény, mint a többi. Megfogadtam a tanácsát. Megtanultam visszaütni, agresszív lettem. Önérzet és indulat. így jellemezhetném későbbi gyermekkoromat. Az önérzet megbokrosodott paripaként akkor szabadult el bennem, amikor az általam megszabott gyermeki jogok gyakorlásában akadályoztak a felnőttek. Az úttörőgyűléseken úgy éreztem, hogy a fegyelem, amit az úttörővezető igyekszik elfogadtatni velem, láthatatlan, de annál erősebb béklyó, amelytől csak akkor szabadulok, ha látványosan tiltakozom. Hogyan tiltakozik a gyerek? Szójogadatlankodik! így hát minden alkalmat kihasználtam a tiltakozásra. Az osztályfőnököm aztán egyszer közbelépett. Az ok: egyik alkalommal, kihívóan, pimaszul a pionírvezetőm szemébe vágtam — „kikérem magamnak, hogy a gyűlésen a fülemet húzkálja.” Amit kikértem, meg is kaptam, félreérthetetlen formában. A pofonok megtanítottak valamire: a dudlit nem szabad összetéveszteni az anya csecsbimbójával — azaz ne gyűlésezzen az ember, ha még csak gyerek. III Kamaszfejjel kerültem Kassára, gépipari technikumba. Többszáz kilométerre az otthontól. Hiányzott a Duna, a szőlőhegy erdősávjai, ahol Robinson, Teli Vilmos vagy Dobó István lehettem, kedvem szerint. Kassán diák lehettem csak, kénytelen vállalva a diákéletet, szívem fölé tűzdelve a diákszerelmek hivalkodóan csillogó hamisgyöngyeit. Mivelhogy nincs is, nem tudtam a gépek lelkét fölfedezni. így gondolkoztam akkor, most már tudom: nem voltam képes a gépek leikévé válni. A nagyváros kapuja — úgymond — kitárult előttem, de a számomra idegen életmód, a nyelvében és mentalitásában idegen közösség — a város tágabb közössége — elriasztott a feltétel nélküli és kölcsönös birtokbavételtől. Álltam a jelképes kapuban, egyik lábam a város macskakövein, másik a szülőház udvarának pázsitján. Tudatom egyik fele az Akácos dűlő lankáin tévelygett, a másik a logarléc, meg az esztergapad fölött. Túlságosan sok romantikus regényt olvastam ahhoz, hogy e jelképes tudathasadáson úrrá ne lehessek. Az iskola, a diákotthon, s a szűkebb környezet évszázados szigorú hagyományai ellenére barátságosabbnak bizonyult, nem voltak éles sarkai, amelyek sebet ejthettek volna rajtam. Persze, itt is csak a humánum érdekelt. Az iskolában a humán tantárgyakhoz vonzódtam, a diákotthonban a barátokhoz. Olyannyira, hogy elhanyagoltam a tanulást, verseket írtam ős alanyi költő pózában tetszelegtem. Kínos közjátékok, keserves lelki tusák és az ezekből fakadó életúntság közepette lettem gépésztechnikus. IV Dunaszerdahelyen, egy tavaszi estén, nagyon szélesnek és hosszúnak láttam a főtérbe torkolló utcát. Olyan volt, mint a Rézúti dűlő égig érő szántói — s mire nem képes a szülőföld vonzása! — az utca végén még a szivárvány-glóriás esztergomi bazilikát is láttam. Az emlékek ás látomások köldökzsinórja így köt össze az imádott és gyű
