Irodalmi Szemle, 1979

1979/7 - MŰHELY - Cuth János: Lélekharang (novella)

Cuth János

LÉLEKHARANG

Korompai doktorra mindenki úgy tekintett, mint a szakma reménytelen megszállottjára, aki a végsőkig kitartott ama rögeszméje mellett, hogy az emberi test egy elhivatott és arra érdemes tudós számára rejteget még olyan szerveket, amelyeknek a föltárása olyan magaslatokra emeli fölfedezőjét, ahová egy sorsával megalkuvó gyakorló orvos a legszerencsésebb esetben sem juthat; márpedig Korompai doktor gyakornok korában sem törte magát a páciensek kegyeiért. A karrier enyhén lefelé ívelő útjára mindig is megvetéssel tekintett, helyette kidolgozta saját „ugródeszka-módszerét”. Ogy kezdett tervének megvalósításába, hogy nyakló nélkül lopkodta a keze ügyébe eső gyógyszereket, vegyszereket, műszereket. A háziállatok lassan kipusztultak környezetében. Előbb- utóbb valamennyi négylábú és szárnyas felzabált vagy felcsippentett annyi mérget, hogy furcsa tünetek közepette kimúlt, vagy felnyársalta magát Korompai doktor orvosi eszközökkel telezsúfolt házában, miközben jóhiszeműen tébláboltak és hancúroztak a meglehetősen kötetlen életmódú, nemtörődöm gazda portáján. A felesége viszont csak akkor hagyta faképnél Korompai doktort, miután az hullákat kezdett boncolni a konyhaasztalon. Munkáját újszerű módszerrel végezte, mivel egyszerre két hullával dolgozott, amelyeket gondos precizitással aprított fel egyenlő darabokra, de nem külön szervenként, hanem teljes hosszúságukban, valamint keresztben. Az ily módon nyert egymásnak megfelelő, szabályos kis kockákat, melyeket — I-es és Il-es számmal jelölt meg, azután mérlegre helyezte; először nyers állapotban, majd preparálva, végül pedig majoránnás és kénes oldatban megfőzve. Az eredményeket minden esetben gondosan följegyezte.

Még sorsedzett kollégái is meghatódtak rajta, hogy Korompai doktor képes volt munkahelyét — a betegségek nyomasztó, fullasztó levegőjű átjáróházát is — rögeszméjének szentélyévé avatni. Pácienseinek betegségein korábban sem meditált sokat; a leggyakrabban valamely ártalmatlan orvosság nevét körmölte receptpapírjukra, az utóbbi hónapokban azonban egészen a nővérekre maradt a betegek ellátása, miközben Korompai doktor egy titokzatos, ősi papirusztekerccsel forgolódott: két karjával átfogva, olykor úgy trappolt vele egyik helyről a másikra, mintha időzített bombával szaladgálna. Ez a papirusztekercs volt az indító oka, hogy orvosi pályára lépett. Környezetének tűrési határán túl azonban már vallania kellett hőbörödött manipulációiról, és arról a képességéről, amellyel olyan hidegvérrel hányt fittyet a kötelességek feje fölé tornyosuló halmaira. Manipulációiról persze korántsem árult el mindent. Annyit bökött ki, hogy a legközelebbi orvosi kongresszuson nemcsak munkatársait, hanem az egész tudományos világot elképeszti minden idők legnagyobb orvosi fölfedezésével.

A kilátásba helyezett szenzáció, gondokkal és türelmetlenséggel vegyes háborítatlanságot eredményezett Korompai doktornak, egészen az orvosi kongreszus időpontjáig. A doktor titkon remélte, hogy sejtelmes célzásai szárnyra kelnek, s az illetékesek tudatában előkészítik majd a talajt a nagy bejelentésre; de a csínján megpengetett húrok hangjaiból már csak azért sem lehetett messzehangző csinnadratta, mert Korompai doktor kollégái, ha másért nem is, hát irigységből nem verték dobra a hírt, arról nem is beszélve, hogy fogalmuk sem volt a fölfedezés lényegéről.

A kongresszusra összesereglett sok pápaszemes orvostudor — már, akik valamilyen úton-módon megorrontották a várható szenzációt — szemüvege fölött bámészkodva azon tűnődött, vajon mi is lehet az az istenverte szerv, amely nem az ő számukra ki-