Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - Varga Imre: Miszcellánea, Éjjeli táncaim (versek)
oszlik hajlik pitvar sitt varjú juh borjú Hozzá-szegődik hiti-szegett perfidus íres Zakóban Doh potroh pléhedény jéerdé jégerdő rézerdő istráng izé mizéria Ria húzd meg hezd múg dú hez Nosza tehát rajta deli hív poéták peták a ták sízik ízik kés bajonett baronett kislakbér éberül csoroszlya oroszlán poroszkán orosz kán felugorj nyikorog nyöszörög nyekereg kiabál csálé-hajcs kutyazsírral kenekszik elkérjük a duskát feladja a levét hat tyúknyaknál többet ér Tislérek csiszlérek házamra ettetőt juhahé olyan mint a páncél mindene megvagyon csakugyan rímerény rossz cserény eljuhult pakulár salamonkodj szegény Emil lész örökkön slemil hazádnak ki írta daloljunk zászlót föl izédnek izéül izélj izéje ó izé Júlia Zsófia szófia pletykaszó Mária Annácska kannácska Angyalka kis Tádé S ezzel ez encembenc vers megbefejezhetetlenedett Éjjeli táncaim Akár egy belvárosi kávéház ruhatárában a szőrmebundák, télikabátok, lógnak szobám mennyezetéről szeretőim lábtól fölakasztva. Fölriadok, látom: higanyszínű bőrük villog a félhomályban, hajuk foszforeszkál. Mint a papírlap fölső margójára függesztett címek — lidércnyomásos éjszakáim tartalmát jelentik. A huzat lengeti őket, s csontjaik — mint oldott zsákból nikkelezett vascsövek — zajjal kihullanak; s villognak hidegen a padozat hirtelen megtáguló mezején. E recsegő-ropogó csontokon át botorkálok a konyhai vízcsaphoz, majd ugyanígy visszafelé. Évekig tartó éjszakai órába sűrűsödik a múlt, és ismétlődik minden éjjel. Csontok és lelógó hajak derengenek e rémületben, akár a tenger- fenéki világ. Közéjük leszállva ágyamról, lefoszlik rólam is a hús; rádiómat bekapcsolva zörgő csontokkal táncolok. Szól a zene, tördelem csontjaimat. Szomszédaim idegesen dörömbölnek a falon.
