Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - Csontos Vilmos: Ügy gondoltam (vers)
Az osztrák irodalom keretén belül az lesz Bécs tipikus költője, aki a frivolltást és a szentimentallzmust egyformán kezeli. Az első pillanatokban úgy látszott, hogy Hofmannsthal nyeri el a címet, de ez csak rövid pillanat volt — és a nagyváros „pálmáját” Schnitzler vitte el. A lemaradt triász együtt maradt; a frivolságtől megszabadított melankoliát művészi életre ötvözik, új költői formákkal gazdagítják: a romantika és szimbolizmus reneszánszát jelentik ezentúl az irodalomnak. Hugo von Hofmannsthal ideges remegéssel nézi az életet, elfordul a jelentől, és visszazarándokol a múltba, hogy tiszta kézzol simogathassa végig az örökké élőt — a szépséget. Elénk tárja az eredményt: a környező élethez nem mer nyúlni, fél, hogy a keze piszkolódik be tőle, azt tartja, hogy a naturalisták megmérgezik a művészet tisztaságát és feltámasztja, visszahozza nekünk Elektrát, Oidipuszt; mesét mond (Die Hochzeit dér Sobeidej, allegóriát vegyít a mesébe (Die Frau ohne SchattenJ, feleleveníti a rokokót ( Rosenkavalier ), nemes szomorúsággal kacérkodik a halállal: (Tizian halála, — A balga és a halál) — nem a koponyás rém, a homokóra a fontos, de a halál csodahangú hegedűje, mely itt a sarokban elzenél. A legjobban talán Alfred Kerr jellemzi „A szépség különös elmúlt világában él, mely se oly szép, se oly nagy mint a mi világunk — de elmúlt.” Csak Ilyen ítélet lehet eredménye annak a munkának, melynek egyetlen művészeti elve van: „A költészet eleme — a szimbólum,"12 Stefan George szorosabban véve — politikailag voltaképp az anyaországhoz tartozik, de irodalmilag az osztrák líra számítja legjelentősebb alakjai közé. „Lírája szemérmes líra. Az élményekből csak a legáltalánosabbat, a szimbolikust adja — meyjosztva ezáltal az olvasót minden intim életrészlet megismerésének lehetőségétől,13 — Rainer Maria Rilke a klasszicizmussá tömörült leheletfinomságok költője — ő foglalja el legméltóbban a triász határpontját. A prágai Max Brod, aki megnyeri a Fontáne díjat — „den besten zeitgenössischen Erzdhler”, hatalmas dolgokat akar: hideg, kutató lírával analizálja az esztécizmus élettartalmát, az esztéta életkeresését — megrázó regényében a Schloss Norpepyggé- ban. Rudolf prágai palotájában — a Hradsinban Tycho Brahéval és Keplerrel együtt tépelődik, együtt nézik a csillagos eget, keresik az Istent (Tycho Brahes Weg zu Gott) — Stefan Zweig épp a Relgen-harc előestéjén szorított kezet az emberi közős kultúra bajnokával: a Jean Christoph szerzőjével, Romain Rolland-nal és megírja az első és legteljesebb Rolland biográfiát (Rütten Loening, Frankfurt am Main 1921). Akármelyiket nézzük és vizsgáljuk, mindegyikre ráillik Kosztolányi Rilkét jellemző sora: „Egy jeljelé mutató gesztus.” Schnitzler megmaradt a naturalizmus hívének. Tapsot akar és címet nyer: Bécs város költője — a melankőlia és frivolitás szerencsés kezű egyeztetője. És ugyanakkor, amikor Hofmannsthalék misztikus szimbolizmusba menekülnek, ő egyre jobban magához öleli a tőlük megvetett elemet és költészete alkotó elemévé a heves, élő erotikát teszi, melyet a szentimentalizmus ködével néha láthatatlanná tesz. Első műve az Anatol elő még Hofmannsthal ír verses prológust. „Tegnap és ma tarka kedve Csúf sorunk csinos jonákja Sima szók és cijra képek Talmi érzés, szörnyű vérzés, Haldoklások, epizódok .. (Kosztolányi jord.) Az Anatol (1893), majd későbbi testvérdarabja a Komtesse Mizzi (1909) tipikus példája a hangulat ős cinizmus melankóllkus-frivol keveredésének. Mutatóban egy pár szavas dialóg: „Anatol: Hát nem szomorú ez tulajdonképpen? Max: Erkölcstelen. Anatol: Igen, de mégis szomorú.” u H. v. Hofmannsthal: Unterhaltung über literarische Gegenstünde — 1904. 13 Lukács György: Lélc k és formák Bp. Franklin, 1910.
