Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - Csontos Vilmos: Ügy gondoltam (vers)
Hogy micsoda? Anatol házasodik, és szeretőjét szeretné el is hagyni, meg nem is. A világfi élete, pillanatnyi könnyezése tíz perces szerelmeken; menekülés a problémái elől a hangulatba. És itt rögtön a kezdetnél ki van merítve Schnitzler irodalomtőténeti érdekessége (és nem fontossága) mely mindössze annyi, hogy megteremti az Anatol és a „süsse Mádéi” típust, mely azóta uralkodó motívum — a bécsi irodalomban. Schnitzler későbbi műveiben az erotikái elem egyre nyer jelentőségében. Megpróbálkozik tragikai aláfestéssel; Llebelel (1895) — furcsa históriai oldalnézéssel: Dér grüne Kakadu (1899) — tehát komoly elemmel iparkodik a látszatot megmenteni. De a következő lépésnél már levet minden álarcot is megírja az erotika vad táncát: a Reigent (1900), mely a legteljesebb érzéki egyoldalúság elképesztő példája. — Maga Schnitzler is megijed ettől a kirobbanástól, és szaladva fut Hofmannsthalék világába — a múltba; így születik elhibázott reneszánsz drámája: a „Der Scheier dér Beatrice” (1900). Később megint visszatér régi motívumaihoz (Komtesse Mizzi) (A préda)14 — és megírja nagy társadalmi regényét: a „Dér Weg irts FreiréV' (1908) ahol egyoldalúságát az „esztéta eljinomult érzékiségével" próbálja takargatni. Vannak művei, ahol tudatára ébred költői mivolta komolyságának és az ily pillanatokban maradandó értékeket alkot; feltűnő, hogy ezek az értékek épp kisebb munkáiban — a novellákban bukkannak elő. A német regény krónikásai Mielke és Homann dicsérő szavakat csak ezeknek utalnak ki: „Pszichológiailag finomabb és érdekesebb Schnitzler a novelláiban. — A Guszti hadnagy: impreszionista bravúr; lágy és gració- zus stílusukkal kiemelkednek: a »Griechische Tanzerin« és a misztikus romantikába ütköző »Ködös lelkek*."15 Schnitzler árnyoldalai dacára jelentős író; kiváló megfigyelő, finom stiliszta, de csak ez és semmi más. A problémákat néha komolyan felveti, ő azt hiszi, hogy megoldja, mi pedig azt látjuk, hogy elejtette, eljátszotta. Hogy mennyire így van, annak klasszikus példája, legjobbnak kikiáltott drámája; „Az élet szava”, mely egy olyan nagy fajsúlyú kritikus kezében, mint Ambrus Zoltíin nevetséges torzzá zsugorodik. Ambrus Zoltán értékes kritikai kötetében16 sok, jelentős drámai termék mellett Schnitzler darabjával foglalkozik legrészletesebben. Ha gall elfogultsága kissé túlzásba is csap, az eredményt mindenesetre aláírhatjuk. A darabot úgy a részeire bontotta, a részeket annyira megsebezte, hogy azokat többé — egy egésszé — nfjm lehet összeilleszteni: .. éppen ez az okoskodás —, melyet Schnitzler tanulságul bök ki a darab pointejének —- az a valami, amire foggal lehet elmondani, hogy csak: SzavakI... Üres beszéd. Frivol játék a gondolattal és a kifejezéssel!... Arra, hogy ehhez a kérdéshez hozzászólhasson, Schnitzler Arthurban nincs meg a kellő komolyság.” Mi ez a kérdés? — Az élet és halál kérdése. A darab maga pedig — mint Ambrus is megjegyzi — „egy haláltánc". Véletlenségből adódva tehát témánk távlatába állítható. Egy nagystílű haláltánc! — ha csak a személyek számát illetőleg is. Egy ezred, két ezer ember suhan a bálteremből táncolva, szerelemben égve a halálba — itt-ott egy- egy polgári áldozat — lány, férfi, asszony. A kék kürasszírok — egy 30 év előtti vesztett csata miatt — a halálba küldetnek, egy olyan pozícióra, ahonnan többé nincs visszatérés. Az okot mindenki elfogadja; az életvágytól duzzadó, szerelmes szívű hadnagyok éppúgy, mint a családos, sokgyerekes kapitányok és őrnagyok. Kötelesség, fegyelem... rendezzünk hát előbb egy kis hejehuját, felejtsük el, hogy az élet hívhatna minket holnap is; az élet szép volt, dugjuk be a fülünket, ne érjen az élet szava hozzánk — szegény schnitzleri halálraítéltekhez. A halálindulás valójában nem ily általános és szép hadi frázison alapul: kiköszörülni a csorbát! Az ezredes meg akarja büntetni felesége szeretőjét, akit nem ismer, akiről csak azt tudja, hogy tiszttársa. Ezért ő maga propanálja a hadvezetőségnek a „büntetést”: mert ha valamennyien elpusztulnak, a csábító is ott vész. — Az általános frázisnak más oldalról szintén van egy „altruista önző” bolond fanatikusa: az öreg, betegeskedő Moser, aki „boldogan" ringatja magát abba a tudatba, hogy a linu A magyarul idézett címek — fordításra utalnak. 15 Mielke—Homann: Dér deutsche Roman das 19. u. 20. Jahrhunderts — Dresden, 1920 5. kiadás — 449. I. 16 Ambrus Z.: Színházi esték — Bpest, é. n. (Elet) 331—349. I.
