Irodalmi Szemle, 1979

1979/7 - Csontos Vilmos: Ügy gondoltam (vers)

Franz von Stuck képét nézegettük: a fehér hullamezőn, görcsökben vonagló kéz- és lábtömegeket tapodó meztelen testű, véres kardú lovast — amikor ránk szakadt a legborzalmasabb, legténylegesebb haláltánc: a világháború.

Holbein hatása ismét felújult és a régi haláltáncképek új alakokkal, új beállításban szomorú vagyonnal gazdagodtak.

„Totentanz. Anno 1915.”: Ottó Wirsching tíz fametszete. Két képe különösen jellegzetes.

„Menekülök". Szalmafedeles viskókból és zsindelyes házakból szélesen csap föl a láng; hiába van eső, nem olthatja. A dombon derékba tört fa, futó marhák, futó emberek. Elöl a menekülők, a menekülő család. „Menekülés Egyiptomba” motívum: az ismert bibliai kép. Mária a kis Jézussal a karján, a szamarat József vezeti. Mária és Jézus, vagy csak az anya és a gyermek? Melyik van itt? Mert József — a férfi —, a család feje: nincsl Itt a szamarat a halál vezeti, az elfáradt, botra támaszkodó, rongyos köpennyel takarózó — görnyedt Halál; koponyáján ősz, szerteálló, égnek meredő hajtüskéket közömbösen vágja az eső, cibálva rázza a szél. A férfi nincs. A férfi hiányzik — amikor a családnak menekülnie kell.

A másik kép: „Hullarablók” A csatatérre a hold utolsó negyede vet halvány világot. A hullafosztogató — feldobott kezekkel, ijedt sikoltással tántorodik hátra: a csontváz megmozdult... A zörgős test félkönyökre támaszkodik, a lékelt koponya fogai valami rettenetes átokra nyílnak. A csontszárak fehéren, üresen kényelmeskednek az ép két csizmában: ez a tolvaj vágyott kincse; a felső testet fekete rongyok takarják — a bordák kilátszanak, a jobb kar már egészen csupasz. A háttérben egy másik hullafosztogató mohó vággyal hajol áldozata felé. A kép kerete szűk: jobbról egy csupasz húsú lábszár nyúl be a mező némaságába.

A két kép egyszerű fekete és fehér vonalvezetésében meglátunk mindent.

... Nem kéne soká keresgélni, — a véres idő emléke egyre-másra dobja fel a halál- tánc-énekek fekete zenéjét ős én szomorúan állok meg, egy kegyetlen rapszódiát fülelve. Erdély egyik elnémult magyarja: Árkosi Ferenczy Kálmán, keserű tintát csöpögtetve szántja a sorokat, így adja nekünk ijesztő vízióját, mely egy megpattant erő túlfűtöttségével túlnő a sorokon, mert vad, kegyetlenül igaz haláltánc. — „Vándorló halottak.”

— A novellát hiába keresed cifra fedelű könyvekben, szerényen, észrevétlenül húzódik meg egy folyóirat hasábjain.10 íróját hasztalan keresed az élők között; egy nemzet őszirózsás haláltusáján csendesen, riadtan elment.

Az úrfi, egy család utolsó, megöregedett sarja elhivatja gyerekkori játszópajtását, tivornyás nagy úri mulatozásainak szolgáló cigányprímását — a vén Gyurkát. Az úrfi beszélni akar valakivel — együtt isznak az esti alkonyaiban az oszlopos tornácon. A borból és a búcsúzó napsugarak örökéből — az alkonyi csendből keserű mámor száll.

„Eljő az idő — csendült föl, mint valami papos zsolozsma, a vén úrfi ajkán — mikor vége lesz a harcnak és a várók várnak. És nem jönnek, akiket várnak, mert a halottaknak nehéz a járás... És akkor jönnek az élők. Holt magyarok fölött ellépnek. Nehéz lépteiktől rengeni fog a föld és szólnak: Jobbágyok hajtsatok térdet! És melléjük állanak azok, akik a sírokról arattak, és mondják: Jobbágyok hajtsatok térdet!... És akkor üvöltés támad... Üvöltenl fognak a fekete anyák, üvöltenek a koponyák a sírokban s messze a világon, körös-körül, végig, elvérzett magyarok nagy tátott sebei átkozódva kiáltanak az égre. És hiába lesz minden, parancsolni fognak az élők, mert a halott magyarok nem élnek.”

„Nekem nem volt fiam, és nincs új halottam. Nekem csak régi üalottaim vannak, akik bízva haltak meg. Kiszedem, kikaparom, elviszem őket, hogy ne léphessen senki rájuk! ... Magamhoz ölelem a csontjaikat, és futok a szolgaság elől... Én már mindent elrendeztem. Fölvittem a kriptába három menyasszonyi ládát, a dédanyámét, nagyanyámét s az édesanyámét. Fekete bársonyba göngyöltem apámat, édesanyámat, testvéreimet, nagyapámat, ükapámat, az egész családot mind, mind s elrendeztem őket szépen, puhán, hogy meg ne fázzanak, és elindulunk velük vándorútra.”

Gyurka fogvacogva követi az úrfit a hideg kriptába, fázósan szorítja magához a hegedűt — és néma falak között a lélektartó húr elpattan, és bomlottan, szilajon tör ki minden az utolsó kétségbeesés őrülésében.

10 „Űj nemzedék” — 1915. év). 48. szám.