Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - Fábry Zoltán: Bécsi Haláltánc-ének: 1921
hez engedelmes, kényelmes sereglés, a „mindegy” zsákmánylesés, mely egyúttal klitcs elejtés: „Meríts az örvénybe, mindegy, Pokol-e, Eg-e, Az ismeretlen kell, a csoda, és az új." (Kosztolányi jord.) Ez a lemondó pesszimizmus kiáltja oda a mai művészeknek Hölderlin szavait: „Halj meg! E földkeregségen hiába keresed — Nemes szellem — a mentő elemet És Hölderlin „Totenland"-jának elnémült örököse: Georg Iraki — egyszerre, egy hangban, egy villanásban őrzi az élet és halál egymásba zenélését: „O, die Flöte des Lichts! O, die Flöte des Todsl" Színpad: lássunk és halljunk egyszerre. A függöny felgördül: emberek mozognak és szavak tompa fojtott levegője: Kiélt lelkek, mozdulatlan mozgások. Való és szimbólum keveredik: művészet és élet. És halottak indulnak: élő emberek a völgyből, a hegyre, ítélet elé, láthatatlan ítélőszék elé, és felcsap a szomorú dialóg: egy eljátszott élet, a költő eljátszott, tévútra helyezett, eltékozolt ideáljai — az árny, a vád, a kétségbeesés haláltánca. Halottak ébrednek, mozgó emberek: ítéletre — halálra. ... De fent a hegytetőn a nap süt: feltámadás, hit is van valahol... Egy pillanat és Irén és Rubek életfeltámadásra feledkeznek. Kéz a kézben táncra törtetnek... együtt, elfelejtkezve, egy rohanásban — életre felfelé. Ö, hogy süt a nap... És a ködből pontosan temetve megindul a lavina. Üres a keret... A kép váltakozik: a fekete diakonissza kőrusa a bizonytalan, temető végtelenbe hull: Pax vobiscum. A feltámadt Üdvözítő ezzel köszöntötte tanítványait. Íme: egy költő, egy élet drámai epilógusa: „Ha mi halottak felébredünk!” Irta és megélte: IBSEN. A másik északi zseni STRINDBERG: a halott, élettelen dolgokban éppúgy, mint magában a halálban, féktelen szenvedéllyel keresi a démonit — és ezt adja TOTENTANZá- ban. Az egész mese helyett álljon itt a legjellemzőbb pillanat. Strindberg az emberi érzések és indulatok erejét beviszi a távíróba, a hidegen kopogó gépbe, a fehéren kígyózó szalagba. A feleségével a szigeterődben élő kapitány élete: pokol. A házasság pokla. Csak a telegráfdrót révén van összekötve egy más világgal: a kinti élettel. Ezen az úton ér hozzá — menekülés helyett — minden újabb, pokolra kárhoztató vágás, az élet felforgató, üszköt dobó berontása — és eljön az a pillanat, amikor minden ehhez a gépies merev kopogáshoz van kötve, amikor minden attól függ: mi nyomódik a fehér szalagra... A gép kopog; a hosszú papírszalag lassan kígyózik elő, összefut, felágaskodik, tovább kúszik. A fehér papíron a feketén látható pontok és vonalak: az élet és halál kérdései táncba fognak a monoton zenére. Kopp ... kopp ... kopp ... kopp ... a szalag tovább görnyed, tovább kúszik, a haláltánc egyre tart: a fekete betűk érkezése egyre jobban, diadalmasabban szorítja magához az élő test menekülését... „Nem hiszem — írja Julius Bab —, hogy színpadon létezne ennél kisértetiesebb és ijesztőbb jelenet. A távíró — mint démoni”9 A közös, állandó démonnal — a nővel — tovább birkózik a „dilettáns” ős izzadságszagú tanítvány: Frank Wedekind. Küszködik a szavakkal, mozdulatokkal, emberekkel, a hús élő felvillanásával és nekimegy a halálnak és az ördögnek. Az eredmény: groteszk drámai jelenet: a Totentanz. (A darab alcíme: Tód und Teufel.) Felkorbácsolt tajtékban érzéki mámor és fojtogató csömör — a végén pisztolylövés és két lélek cserére, találkozásra indul. Két ember: a leánykereskedő és a patronázs hölgy, a két ellentét egyformán pillanatokra összekeverten küzdenek az ördög és halál ellen, a szerepek zavarosan elcserélődnek, de már késő: győzött a halál és titokkal, titokban viszi a másik áldozatot az ördög. Vagy nem ez történik? Nevessünk vagy sírjunk — annyira lehetetlen, hogy félrelökjük, és kezünk megint csak kinyúl a könyvért: pillanatra ismét meg akarjuk fogni a tiszta buborékot, az utolsó sikoltást — a haláltánc-ének mélykulcsú zenéjét. * ]. Bab: Neue Kritik der Bühne. — Berlin, 1920 — 91. I.
