Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - MŰHELY - Soóky László: Etetők (riport)
Én: És a Földművest legalább olvassa? Jóvágású: Nem. Minek? Én: Jól érzi így magát? Jóvágású: Most már igen. Megvan mindenem: ház, autó, bútor, enni-innivaló. Én: Mennyi pénzük van a takarékban? Jóvágású: Azt nem mondom meg. Én: Miért? Jóvágású: Mert azt nem kell senkinek se tudni. Én: Jó, akkor induljunk el egy másik úton. Azt mondja, hogy megvan mindene, jól érzi magát... Jóvágású: így van. Én: Ha jól tudom, most negyvenéves, lényegében a legjobb korban van. Jól keres, házat épített, autót vett, de reggel az ágyból gumicsizmába lép, és este gumicsizmából megy aludni. Nem gondolja, hogy ezen változtatni is lehetne? Jóvágású: Gondoltam már ilyenekre. (Megemeli a poharát.) De nem komolyan. Hát, egészségünkre. Jóvágású kikísér a kapuba, kezet fogunk. Inas, bütykös a keze. Elindulok. Az aszfaltos úton lassan level a hó. Ráfordulok arra az útra, amelyen hajnalban a telep felé mentünk. Kövér a szomszédos utcában lakik. Az udvaron találom, épp most rakott meg trágyával egy kocsit. A kocsi előtt az istállóbeli ló. Én: Hová viszi a trágyát? Kövér: Megganajozom a szőlőt. Most jó, mert elfagyott a föld. Én: A tehénistállóban dolgozik, ugye? Kövér: Harminc éve. Én: Tehát a szövetkezet megalakulásától. Kövér: Az első naptól. Felülünk a kocsira. Még a trágyán ülve is megérzem ruháján a silószagot. Kifordulunk az udvarból, neki a hegynek. A ló orrából párafelhők szakadnak ki, de azért nem nagyon erőlködik. Kövér cigarettával kínál, maga is rágyújt, megpöccinti a lovat. Kövér: Szóval azt akarja tudni, hogy hogyan élnek az etetők . . . Egy pillanatra elhallgat, bólint, aztán folytatja: ... mert, hogy abban a büdösben dolgozunk. Hát ide figyeljen! Építettek itt nekünk egy szociális épületet, öltözővel meg zuhanyozóval meg mindennel. Aztán be is mentünk oda, egy hétig jó is volt. De hát az ember nem vehet minden nap új munkaruhát, igaz? Hát ott az öltözőben levetettük a koszosat, és felvettük a tisztát. A tiszta helyébe meg beakasztottuk a szekrénybe a büdöset. Aztán egy hét múlva már nem tudtuk, hogy melyik a munkaruha és melyik a köznapi. Én: Nem takarították az öltözőt? Kövér: Dehogynem. Csakhogy a siló- meg a ganajszagot nem lehet kitakarítani. Az bemarja magát a bőr alá. Kimoshatatlanul. Én: Ha így van, akkor hogyan lehetséges az, hogy egyre több fiatal szeretne elhelyezkedni a tehenészetben. Kövér: A pénz miatt. Mivel hogy jól megy az ipar, sok a pénz. Aztán meg reggel nyolctól délután négyig szabad az ember. A fiatalok pedig építkezni akarnak. Érti? Én: Értem. Kövér: Érti a fenét. Maga csak azt hiszi, hogy érti. Ezt soha senki nem fogja megérteni. Még azok sem, akik csinálják. Én: Miért? Kövér: Miért? Azért, mert nem éltek a régi világban. Azért, mert ez alatt a harminc év alatt olyan jólét hullott az ölükbe, hogy már nem tudnak mit kezdeni magukkal. A jólét megbolondítja őket. Hő! Az anyád! Még elmész a kocsma előtt! Az öreg pokrócot dob a ló hátára, aztán bemegyünk a kocsmába. Bent füst és meleg, meg vagy húsz ember, néhány nyugdíjas kivételével a reggeli etetők. Az asztalon iéldecik, fröccsök, sör. A csapos unottan támasztja a pultot. Amikor meglátja az öreget, kimér egy fél deci konyakot a tizenhárom ötvenesből, s mellé egy deci szódát. Az öreg nekem is rendel egy felet, aztán én is visszarendelem, hogy adósa ne maradjak. Az asztalok mellől az etetők egy darabig ellenszenvesen mustrálgatnak, suttognak, végül biztosan megegyeznek, mert az asztalukhoz hívnak. Leülünk az öreggel, a féldeciket letesszük az asztalra. Mire meginnánk, újabb és újabb féldecik érkeznek. Aztán
