Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - MŰHELY - Soóky László: Etetők (riport)
megindul a beszélgetés is, néhányuk már részeg. Az ádámcsutkák vésztjőslóan ugrálnak föl-alá. Szemben velem Kopaszodó ül, megfontoltan, értelmesen beszél. Kopaszodó: ... az a baj, hogy már itt is a pofára mennek: Aki koma, sógor; az többet kap. Hiába dolgozók én ugyanannyit, mint az ötödik vágy a hatodik, akinek rokona van, mégis kevesebbet keresek. Én: Hogyan lehetséges ez? Ha egyformán dolgoznak, akkor a kereseteknek is egyenlőnek kellene lennie, nem? Kopaszodó: Persze. Csakhogy a teheneit nem egyformák ám! Akinek jobb tehenei Vannak, az több tejet fej. Aki több tejet fej, az többet keres, érti? Én: Azt hiszem, értem. És nem lehetne szólni valakinek a vezetőségből? Szivaros: Dehogynem. Csak az a baj, hogy akinek szólhatnánk, az osztja el a teheneket meg az üszőket. Kopaszodó: No, erre iszunk egyet. ' Én: Dehát kik azok a kiváltságosak, hiszen, ha jól látom, majdnem az égész etetőcsoport itt van; nem? i • Szivaros: Majdnem. Azokról van szó, akik nincsenek itt. Én: És ők nem ugyanezt mondanák? Szivaros: Dehogynem. Tagadni ezerféleképp lehet. Kövér lenyeli a konyakot, ránéz a többiekre, rám is, aztán cigarettára gyújt. Kövér: Csak a szátokat járatjátok. Ahol szólni kellene, ott meg behúzzátok a farkatokat. No menjünk. Mögöttünk marad a füst. A ló türelmesen vár. Felülünk a trágya tetejére, és indulunk tovább. Én: A csoportból maga a legöregebb, igaz? Hogyan bírja a tempót a fiatalokkal? Kövér: Könnyen. Elsősorban nem iszom annyit, mint ők. Aztán meg én már gyerekkoromtól megszoktam a nehéz munkát. Lassan, mindig előre kiszámítva végzem a dolgomat. Pontosan annyit psinálok, amennyit éppen kell. Ezek meg kapkodnak, mint Bernát a ménkűhöz. Ilyenkor itt isznak a kocsmában, aztán egyszer csak eszükbe jut, hogy ganajozni, szántani, vetni kell, aztán fejükre nő a munka. Ök meg erőltetik, erőltetik, és egyszer csak megszakadnak. Nézze csak meg jobban őket: erősek, inasak, mint egy öszvér, de a mellük már beesőfélben. Még egy ideig bírják aztán összeroppannak. Észre sem veszik, hogy megnyomorodtak. Elgondolkodom az öreg szavain. A ló lassan poroszkál, aztán egyszercsak megáll. Kövér: Hát itt lennénk ... Én: Hol? Kövér: Ez az én pincém. Csak nem megyünk el előtte szótlanul? Az öreg egy hatalmas pincekulcsot húz elő a pufajkabát belső zsebéből, kinyitja az ajtót. Aztán, egy valamivel kisebb kulccsal a lyuk ajtaját is. A lyukban nyolc hordó, kétszáz literesek. Az öreg int: Kövér: Hét még teli van. Az utolsó előttiből kiüti a dugót, félig szívja a lopótököt, telespriccel két poharat. Én: Itt a szövetkezetben mennyit kerestek az első években? Kövér: Semennyit. A megélhetéshez is keveset. Én: Miért? Kövér: A fene tudja! Fejetlenül ment minden. Nem volt, aki irányítson, nem volt tervezés, nem volt takarmány, semmi nem volt. Én: Akkor miért csinálták? Kövér: Ezt már én is megkérdeztem magamtól. Akkor is, most is... Megcsóválva a fejét, mint aki maga sem hiszi az egészet, lenyel egy korty bort. ... volt úgy is, hogy lejött egy ember a járásról, azt mondta, hogy mától ő a szövetkezet elnöke. Aztán egy-két hónap múlva jött egy másik, de az se maradt sokáig. Csak az ötvenes évek második fele hozott változást, amikor egy falubeli ember lett az elnök. Attól kezdve aztán lassacskán javult a helyzet. Hazaszállingóztak a vándormadarak is, megerősödött a tagság meg a szövetkezet is. Én: És a mostani vezetőség? Kövér: Tudja mit? Jobb, ha erről nem beszélünk. Én: Miért? Kövér: Mert nem szeretek róla beszélni. Annyi bizonyos, nagyon hamar elfelejtették.
