Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - Fábry Zoltán: Bécsi Haláltánc-ének: 1921
Élet és halál. Ugyanaz a két szó, ugyanaz a két vonal, mely valahol messze már összeért és most a kezünkben a két kő mégis a legnagyobb ellentét. A paradox állítás — a más hiten levőt ingerli, de a paradox tény — magyaráz. Két furcsa kő: „Haláltánc” — „Élettánc”. A két ellentét közös nevezője: a tánc. Halál és élet, konkrét fogalmazásban: természettudományi fogalmak. Vér, tüdő, hús, szív — működik. Vér, tüdő, hús, szív — áll. Élet és halál ugyanakkor elvont fogalmak is. A tánc szorosabb értelemben — művészet: fokozott, nyílt életforma. Miután pedig a művészet képes absztrakt fogalmakat konkretizálni, — a halál és élet elvontságát művészi formákkal meg tudjuk közelíteni. Maga ez a különös tánc azonban szintén elvont dolog, melyet sohasem lejtettek fényes parketten és nem rúgtak a poros földön; ez a tánc a művészi fantázia eredménye, tehát csak mint ilyen konkrét: amennyiben ábrázolható motívumot nyújt. Ezt a motívumot felhasználta a képzőművészet és a költészet és létrejöttek mint elhatárolt műfajok — a haláltánc-énekek és haláltánc-képek. Az élettánc pontosan körülírt műfaj formájában nem fordul elő. A kifejezés talán csak a kínálkozó ellentét eredménye, amit most önkényesen vetünk papírra, mert egy irodalmi terméket találtunk, mely egy elvont körtáncot akar konkretizálni (közös motívum a haláltánccal) — de valójában Itt az élet, az élő, tényleges, pirosán tobzódó élet nyílt szerelmi őrjöngése járja a táncot. Tánc, mely magával ragad, melyért ellenkezünk, melyért odadobunk mindent — melynek vége a halál. Ez az élettánc valójában a legigazibb haláltánc! És ez a mi tulajdonképpeni paradoxonunk. A fekete kő és a mutogatós piros meteor. Egy végtelen találkozás látszólag ellentétes darabjai. A haláltánc költészet: a holbeini metszetek örök Ismétlődése — az egyik oldalon; az élettáncnak, mint önkényesen felfedezett műfajnak tipikusan létező darabja: Schnitzler Arthur Reigen című színműve — a másik oldalon. A paradoxon lényegét megmondtuk, a módszert most meg kell fordítanunk: apró kövek összeillesztgetéséből, ellentétéből próbáljuk megközelíteni a találkozást. Futnunk kell a sínek mentén, a párhuzamos vonalak között, és felszedni, felmarkolni: követ, kavicsot homokot... II. HAMLETI METAFIZIKA „A halál az élet megsemmisülését jelenti. Az életösztön pedig az emberi természet belső tulajdonsága.” Katedrapózzal beszél Nothnagel, a bécsi orvosprofesszor, — és mi máris belekapaszkodunk, egy frázisba kapunk, és magunk elé rakjuk a mondatot: Legösztönösebb érzésünk a halál félelme... Azután próbálunk új szavakat tördelni, új utakról nekimenni, és mindig visszatérünk a frázishoz, a röghöz, a mozdulatlan bámuláshoz: Halál. A kaszás rém — bújva, nyiltan ott jár mellettünk, minden lépésünkben köveit; mi magunk minden fordulónál oldalt nézünk minden útelágazásnál hátra lesünk — mi is lopva, bújva és nyíltan — ott van-e még? Ott van. Mindig. És az élet? Az ember? Fut, betakarja szemét, vagy megáll; előrenéz meredt tekintettel és vár — többé nem néz hátra, sem oldalt, csak előre, szótlanul. Csípőre tett kézzel pózol, vagy gondolkodva tépelődik a hamleti koponyákkal — és cigarettafüstöt fúj a vicsorított fogak közé: Ugyan öreg...! Mindenféleképpen. Egyenesen, nyíltan, imádkozással vagy káromlással, cinikusan és dideregve, de mindenképpen fél az ember a haláltól — és mégis elkacérkodik vele, mint az utcai nő, aki minden reményét az utolsó mosolyba önti. Vergődik, fél — és kicsúfolja. Az ember fél: maga elé teszi a koponyát, szoktatja magát, a halálhoz törődik. Az ember fél: megszereti a halált és hízeleg neki; megszereti, és elrúgja a koponyát, hogy tovább nézhessen, még messzebb, bele a végtelenbe. Elcsuklott sírás, örült kacagás, csend, iszonyú csend... Lilult testek, csonthegyek ... De az ember vékony takarófátylat terít maga elé, ködöt kíván, érző remegéssel hallgat. Ujjai egyet-egyet tépnek a fátyol selymébe: öreg, kopasz fejjel belemosolyog a ködbe.
