Irodalmi Szemle, 1979
1979/7 - Fábry Zoltán: Bécsi Haláltánc-ének: 1921
fiatal nyllö szemekkel hangokat vél hallani — csoda finom hegedűt messze... mesz- sze... Elindult a hang után, még megállítja a föld alatti intés: „Vigyázzon az élő, halottakat hívni vigyázzon. Visszhangos a halál és hívja a hívót Két hívás vív: az élet vív a halállal.. .* (Balázs Béla: Fekete korsó) ... De hívja az új élet régi hangja, hívja az élet és a halál ölelkező ritmusa, a csodás misztérium: a csend... és a fekete korsó önti a fekete vizet, megváltó hang várja u megváltást: Jön a csönd... Vagy: zilált hőrgéssel, rapszódlkus szílajsággal ébred: belevágja, nekifeszíti hangját, szemét a végtelennek... és mindig, mindig lent van, mindig lent marad... Akkor dühödt karmokkal nekiváj a testének, saját testét, húsát tépi, dobja: nesze, nesze! Lelkének ront: nesze, nesze! Sír, nevet, őrjöng ... „Véres-e a homlokom? Igaz-e csúf menekülésein Vagy csak véres ésszel, homlokkal Álmodom és gondolom? Jaj, de szörnyűén megriadtam.” (Ady) Amikor a bécsi filozófus, a tragikus zseni, OTTO WEININGER ezt veti papírra: „A jélelem mindig a jövőre vonatkozik és nem a jelenre"1 — akkor az ember csak egyet tud, egyet érez: A halál — a jövő végpontján — minden félelem alapja. A magányos ember, az összebújt család, az ország, a nép idegeinek rezgésével mindig és mindenben a halál dolgaival játszik és küszködik. Mert hosszú ős végtelen a múlt: az elmúlás óriási kriptája, mert félős messzeségbe fut a fürkészhetetlen jövő — és kicsi pillanatnyi élet a jelen. A művész, a költő kénytelen felfigyelni erre az örök erőre, kénytelen színekre, hangokra tördelni a halál motívumait, és könyvek, képek, szobrok, zeneművek porcikájában ott vár, ott él, ott járja a haláltáncot. Szédületes iramban vagy láthatatlan öleléssel ott viszi a táncosát — dobszóval, síppal, zenével, véres hőrgéssel vagy csendes elmúlással. A csepegő tintába, az ecset szőrei közé, a szobrász vésőjébe, a szimfonikus karok hangtömegébe — láthatatlanul és láthatón — uralkodőan belevetette magát. Szophoklész Oedipuszéban még borzadunk a kikerülhetetlen végzet rettenetes haláltáncától: Oedipusz atyja gyilkosa, anyja férje, fiainak hóhéra lett. Hamlet koponyamonológja, kétsége, színészálarca és tőre síró lírát hoz — és egy lépéssel tovább Faust keresgélésében, Az Ember Tragédiájában, Adám küszködésében már uralkodőan szólal meg az eszme, a gondolat, hogy lássunk és tudjunk, vagy legalábbis sejtsünk valamit. A Sasfiók elfúló utolsó lélegzete, melyet teletömtek a wagrami sík árnyai, egy furcsa találkozásban rokon lesz Rosmersholm hideg haláltusájával, és Dorian Gray művészinek hazudott élvezethajszája, lelket szabadító, testet ölő tőrdöfése — egy vonalba kerül Thomas Mann Buddenbroocks-jával: egy család csendes, mindennapi elmúlásával. Amikor Hannele az együgyü emberek utolsó, tisztelgő sereglésében halottas ágyán hangokat hall, és fekete meg fehér ruhás angyalokat lát, akkor önkéntelenül is Molnár l.illom)a jut eszünkbe: a különös, cinikus, meleg mese a halálról és a mennyországról. A házasság haláltánca: Tolsztoj Kreutzer szonátája messzire nyúlt kézzel magához húzza a finom, leheletnyire érző, magára hagyott, magában élő, önmagát, éveit érzéseit emésztő lány tragédiáját: Kaffka Mária évet-1. Lelkűnkben még ott van Török Gyula hősének, Kender Pálnak részvétlen fuldoklása a Porban, amikor messziről a fülünkbe cseng a lötyögős pojáca könnyes éneke: Kacagj Bajazzol 1 O. Weinlnger: Ober die lététén Dlnge, 1920. 105. I.
