Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - ÉLŐ MÚLT - Szeberényi Zoltán: Hiszek az emberben ... (Móra Ferenc 100 éve)

álnaivság köti, amely abban nyilvánul meg, hogy látszólag ártataln kis történetekbe rejtik saját korukra vonatkozó, sokszor nagyon is fullánkos észrevételeiket. Móra sem mulasztja el, akárcsak Mikszáth, hogy általánosabb érvényű, gyakran politikai oldalvágásokat ne tegyen kora társadalma vagy vezető emberei felé. Tömörkény hatása kevésbé szembeszökő, de írói szemléletén, kifejezőeszközein nyomott hagyott a nagy „szögedi” író művészete.

Életművének jelentős részét alkotják regényei. Első regényét egy könyvkiadó megrendelésére írta. A felfedezés izgalmával fogott a munkához, korábban nem próbálkozott ezzel a műfajjal. Vonzotta a feladat, de vonakodott is a szokatlan és nagy vállalkozástól. A témaválasztásnál közeli barátjának, Heller Ödön festőművésznek tragikus sorsára gondolt. A festő a Szeged melletti Tápé határában tanyát vásárolt magána'k, hogy közelről tanulmányozhassa a paraszti világot. 1921 júliusában azonban átlőtt fejjel fogták ki a Tiszából. A hatóság a festő modelljének, egy parasztasszonynak férjét gyanúsította, de nem sikerült fényt deríteni a rejtélyes esetre. Mórát mélyen megrázta és sokáig foglalkoztatta barátja sorsa, s megpróbált regényt formálni belőle. Eleinte a kor divatos műfajával, a lélektani regénnyel kacérkodott: „Gyönyörű lélektani probléma ugyanis — írja regénytervéről —, ahogyan a városi finom művészi lelke a falusi környezetben asszimilálódik, és így kettős életet él: egy városi, kifinomultabb kultúréletet, és egy rusztikus, paraszti életet, és hogyan alakul ki ennek a kettőnek összeütközéséből a művész tragédiája.” Végül saját viaskodását írja meg a témával, a regényírás műhelyproblémáival, a kínálkozó lélektani problémákkal. Varga Márton régész alakjában önmagát rajzolja meg, akinek vívódásaiban tanúi lehetünk a tudományos és művészi alkotásmód konfliktusának. Nem válik azonban a műből egységes, harmonikus, műfajilag határozott remekmű, inkább jelentős, olvasmányos regénykísérlet, amelyben az önelemzés, a reflexió és az alkotás problémáinak tudatosítása felbontja a regény hagyományos formáját (A festő halála, 1921).

Második regénye méginkább kísérleti jellegű. Supka Gézának, a Világ művelt szerkesztőjének felszólítására írta. 1924-ben készült el a szenvedélyes indulatú, friss humorú, szatirikus ihletésű kisregény, amely az ellenforradalmi rendszer korruptságát, megalkuvó értelmiségét, anakronisztikus és irracionális hazugságait gúnyolja ki Hannibál feltámasztása címen. A szatíra olyan éles és találó volt, hogy a kurzus urai megtorlását, politikai üldöztetését nem kerülhette volna el az író. Az íróra való tekintettel nem közölték, csak 1949-ben jelenhetett meg először folytatásokban. Alapötletéből jólsikerült filmet készítettek Hannibál tanár úr címen, 1956-ban.

Legnagyobb regényírói vállalkozása az 1927-ben megjelent Ének a búzamezőkről. Tematikailag a szegényparasztságról szóló műveihez tartozik. Az éle azonban a háború és annak következményei ellen Irányul. Móricz Zsigmond Szegény emberek-jének ellenpárja. Móricz azt mutatja meg, mint pusztít a frontkatonában a háború, de megmutatja azt is, hogyan fogan meg bennük a forradalmi eszme, hogyan lelnek rá az igazi ellenségre, a tisztek, a naposoldalon élők világára. Móricz elbeszélése egy forradalom előszelében született, drámaibb, tragikusabb, mégis ott ég benne a forradalmi reménység. Móra viszont azt mutatja be, hogyan nyúlt bele a háború a hátország életébe, hogyan öldököl tovább, békétlenségbe, tébolyba, halálba kergetve azokat, akiket kizökkentett életük természetes menetéből. Az ő hősei nem lázadnak fel, nem válnak forradalmárokká, fel sem ötlik bennük a lázadás gondolata. A háborút követő forradalmak úgy zúgnak el felettük, mintha az egészhez semmi közük sem volna. A saját tragédiájukat is tehetetlenül élik át, belepusztulnak vagy beletörődnek. A szegényparaszti réteg tehetetlen, tájékozatlan, vegetatív életének ábrázolása, melyben az életbölcsesség legnagyobb teljesítménye a belenyugvás, a lemondás, a sorsszerűség vállalása. Móra a háborús pusztítás problémájának legmélyét tárja fel, a társadalmon kívüliség és a kultúrán kívüliség legsötétebb rétegeit. Csak az él meg ebben a világban, aki belenyugszik a sorsszerűnek hitt csapásba, akiben a vegetatív élet és a robotmunka automatizmusa erősebb a halálnál, betegségnél, szenvedésnél stb. A nemzedékek váltásán, Mátyás és Ferenc sorsán keresztül azt mutatja meg az író, hogy az öregeket jobban megtartja tudatlanságuk, mint a fiatalokat nyiladozó értelmük, táguló tájékozottságuk. Ezen a komor, lehangoló és perspektívátlan tanulságon átvilágít azonban egy másik felismerés: a társadalom e sivár mélyén élőkben temérdek életerő, ösztönös