Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - ÉLŐ MÚLT - Szeberényi Zoltán: Hiszek az emberben ... (Móra Ferenc 100 éve)

emberség, tehetség, humor kallódik el az embertelen társadalmi körülmények miatt. Móra nemcsak azt vetíti elénk meggyőző realitással, hogy miként él a paraszti szegénység, hanem arról is meggyőz, hogy ebben a népben megvan a felemelkedés lehetősége, ki fog törni megalázó helyzetéből, ha megteremtődnek hozzá a társadalmi-politikai feltételek. Ebben a regényben Móra bátrabban néz szemben az emberi-társadalmi valósággal, mint korábbi műveiben. Nem kerüli meg egy-egy humoros vagy anekdotikus fordulattal az emberi problémák mélyebb feltárását, megragadja és ábrázolja az emberi sorsok tragikus fordulatait is. Stílusában az élőbeszéd fordulatai élnek tovább. A népi szólásokat, beszédfordulatokat színező elemként alkalmazza, bár néha már a modorosság határait súroló mértékben. A regény szokatlan közönségsikert aratott, főként a kisemberek körében. Űk megértették az író mondanivalóját: az ágyúk rég elhallgattak, de a háború okozta emberi- és társadalmi konfliktusok tovább szedik áldozataikat.

Móra regényírói művészetének csúcsaként emlegetik nagyarányú történelmi regényét, az Aranykoporsót (1933). Alapos felkészültséggel, írói-tudósi becsvággyal dolgozta fel Diocletiánus császár korának történelmét és művészettörténetét. Bravúrosan használja fel régészeti ismereteit, s a kor történettudományának eredményeit. Az i.u. 3—4. század fordulóját, a rabszolgatársadalom végnapjait, a pogány kultúrát keresztény kultúrára váltó nagy ideológiai fordulatot örökíti meg egy nagy művészi vízióban. Az új vallás alapjaiban ingatta meg a rabszolgatartó birodalmat, ezért az uralkodó réteg tűz- zel-vassal üldözi az új világnézet vallóit. Ez a mozgalmas folyamat adja a történelmi hátterét a fő cselekménynek, Quintipor és Titanilla romantikus-érzelmes szerelmének. A regény főhőse Quintipor, Diocletiánus állítólagos fia, aki az új világ igézetében vér- tanúságot szenved. Ezt a történetet igyekszik Móra érdekes és széles történelmi körképpé alakítani. Tudományos igényessége és történelmi hitele nyilvánvaló, mégis megenged magának némi költői szabadságot (pl. Dydimos a valóságban 350 évvel, Felix Bulla pedig száz évvel korábban élt), a korrajzot így némileg torzítja, de az olvasót mindvégig lenyűgözi mesélő hajlamával, meleg lirizmusával, az érdekesebbnél érdekesebb epizódokkal, szellemes anekdotákkal és humoros fordulatokkal, melyekkel regényét teleszövi.

Móra részesült életében bizonyos regionális és országos elismerésben, de írói jelentőségét jobban felismerték az olvasók, mint az irodalomtudomány művelői vagy — kevés kivétellel — a kortársai. A magyar nép nyelvének szépségét, szimbolikus kifejezés- módját nagy művészettel alkalmazta, Bárczi Géza szerint a magyarul legszebben író magyar író volt. Meleg líraisága, tudatos nyelv- és stílusművészete, a novella, a karcolat és riport elemeiből ötvözött sajátos műfaja, széleskörű műveltsége, mély humanizmusa, egyéniségének tisztasága, a társadalmi igazságért való következetes harca, humorának hol könnyre, hol mosolyra késztető ereje a magyar irodalom egyik legro- konszenvesebb és legnépszerűbb írójává avatta. Műveiből sugárzik annak hite, hogy minden elnyomáson győznie kell a népnek, az igazságnak, a szabadságnak, a boldogabb emberi jövőnuk. Hitt egy jobb, emberibb világban. Sokféleképpen elmondta ezt, de a iegvilágosabban 1918 forradalmi napjaiban, politikai radikalizmusa csúcsán: „Erre szögezzük szemünket minden förgetegben, ezt hozzuk közelebb szuggesztív vágy- gya és ezt vágjuk az arcába minden ijesztő rémnek: hiszek az emberben!”