Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - ÉLŐ MÚLT - Szeberényi Zoltán: Hiszek az emberben ... (Móra Ferenc 100 éve)

rendszerét. Már ekkor világosan látta, hogy a kapitalista országok fegyverkezése, népelnyomó politikája háborúhoz vezet. Még 1905-ben írta: „Közel az idő, mikor lángba borul az ég az egész művelt világ fölött. Már látszanak villanásai és hallik tompa moraja a legszörnyűbb förgetegnek, melyhez hasonló még sohasem zúgott az emberiség feje fölött.” (Köszöntő. Szegedi Napló 1905. aug. 27.) Az első világháború éveiben ama kevesek közé tartozik, akik kezdettől látták, hogy az ország a vesztébe rohan, akik versben és minden írásukban hirdetik, hogy az imperialista háború csak szenvedést hozhat a népnek.

A becsületes humanizmus, az emberbe vetett hit vezeti el a polgári forradalom tevékeny harcosainak táborába. A győztes forradalom forró vallomásra ihlette: „Hívő hittel kiáltom, hogy füstön, ködön, gyászon, szenvedésen túl látom az ígéret földjét, amelyen nálunk boldogabb nemzedék éli a miénknél szebb életét.” Tagja lett a szegedi Nemzeti Tanácsnak, fontos szerepet vállalt a közélet irányításában. Azt remélte, hogy a polgári demokratikus forradalom megvalósítja mindama változásokat, amelyek a szabadságharc bukásával elodázódtak vagy a kiegyezés korában rosszul valósultak meg. Jól tükrözik ezt az őszirózsás forradalom alatt írt kiáltványszerű írásai: A halhatatlan forradalom; Hiszek az emberben stb.

Politikai meggyőződése a polgári radikalizmus volt, melyben a korabeli haladó értelmiség kereste a sorsdöntő problémák megoldását. A proletárforradalom harcaiban már nem volt aktív, de az összeomlás után nem csatlakozott az ellenforradalomhoz. Mindvégig hű maradt elveihez és eszményeihez, vállalva az ellenállás, a kurzus-ellenes magatartás minden következményét. Elárasztják fegyelmi eljárásokkal, veszélyes sajtód pörökkel, rágalmakkal, kíméletlenül terrorizálják, fenyegetik, kiközösítik. Móra nem alkuszik. A Szegedi Napló betiltása után (1922) a polgári radikális Világba, majd annak betiltása után a Magyar Hírlapba írja a Horthy-korszakot leleplező cikkeit. Megtámadja a kurzus megtévesztő földreformját. Cikksorozatot ír a Földhözragadt jánosék és a Földnélküli Jánosék világáról, melyben feltárja a gazdasági válság súlya alatt tengődő magyar parasztság végtelen nyomorát. A korabeli szociográfiai irodalomhoz hasonlóan Móra célja is rádöbbenteni az olvasókat az egyre súlyosodó népnyomor ijesztő valóságára. Az új feladat az író stílusát is átalakítja: korábbi írásainak kedélyes, anekdotizáló modora már nem illett a megdöbbentő fényekhez. Lirizálás helyett az őszinte megdöbbenés és együttérzés érzelmei hatják át írásait, melyek a modern dokumentumirodalom előfutáraiként is felfoghatók, műfajilag riport-elbeszéléseknek minősíthetők. Publicisztikája nehezen választható el szépirodalmi tevékenységétől. Nem egy vezércikkét korábbi meséjéből, tárcájából írta, s vezércikkek alakulnak át tanulságos mesékké alkotó műhelyében. Történelmi miniatűrjei, a középkori legendák, nép- költészeti motívumok egyaránt heépülnek vezércikkeibe és novelláiba. Életműve oszthatatlan egész.

Móra Ferenc művészetei a legtisztábban a kis terjedelmű prózai alkotásokban: karcolatok, hírlapi tárcák, elbeszélések, szépirodalmi igényű riportok stb. írásában nyilatkozott meg. Az egykori otthon, a család, az egyszerű, két kezük munkájából élő emberek világa volt írói élményeinek forrásvidéke. Ezeket idézte legtöbbször. Hivatásának érezte, hogy elmondja a szegénység baját, keservét, nyomorúságát: azokét, akik elverejtékezték életüket az alföldi homokban. Pályája kezdetétől a népnek mesélt a népről, élete elválaszthatatlanul összeforrott népe életével. A paraszti életről szóló írásai nem novellák vagy elbeszélések a szó műfaji értelmében, inkább tudósítások és anekdoták, de ezek tükrözik legjobban az írói művészi sajátosságait, ezek hordozzák az igazi Móra-ízeket. A „célszerű szögényembörök” világa, az általa legjobban ismert világ, ezekben a rövidebb lélegzetű, műfaji kötöttség nélküli írásokban elevenedik meg a leghitelesebben. Elbeszélő, megformáló, alakító művészete ezekben érvényesül maradéktalanul. Népmesei motívumot, történelmi adomát, klasszikus és hazai anekdotát úgy tudott feleleveníteni, hogy a történeteken rajta hagyta legegyénibb művészetének nyomait.

Cselekményteremtő fantáziája halványabb volt, nem tartozott azokhoz az írókhoz, akik új látásra tanítják a velük felnövő és nyomukba lépő nemzedékeket. Novellaírói egyéniségének kiformálásához Mikszáth és Tömörkény járult hozzá. Mikszáthhoz az anekdotikus elbeszélő módnak az élőbeszédhez való közelítése, s az a tudatos-játékos