Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - ÉLŐ MÚLT - Szeberényi Zoltán: Hiszek az emberben ... (Móra Ferenc 100 éve)

nevezni. Én nem tartom annak. Derűs ez, de borús is egyszerre, az édest vegyíti a keserűvel, a nyájasságot a gúnnyal, a politikai hitet a mindenbe beletörődő közönynyel, az andalgást a teremtettével, a szomorkodást a duhajsággal, a megbékélést a do- hogással s egy csipetnyi, rokonszenves lázadással.” Búcsúbeszédében a kor legnagyobb prózaírója, Móricz Zsigmond, a humorát méltatta: „Humorának titka az volt, hogy a legfájóbb, a legkényelmetlenebb érzéseket vidám szavakba tálalta ki: az életben való elbúvás és az élettől való megszelídültség, ez volt az ő humora. Sose mondott olyat aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén. Hiszen neki is jutott török iga. Mint mindenkinek, akiben lélek van és ambíció és bátorság. Angyali dolgokat tudott mondani hivatalából s politikai, társadalmi és emberi bántalmainak mélységéből. Gyöngyöket szólott és csiszolt drágaköveket hullatott.”

Az idő haladtával sok minden tisztázódott Móra művének irodalomtörténeti értékelésében, de mindmáig vannak vitatható részei. Talán a centenárium felkelti a kutatók érdeklődését, s oldódnak valamelyest a műveit övező dilemmák. Az olvasói érdeklődés az író halálát követő időben sem csökkent. Könyvtári statisztikák bizonyítják: műve élőbb mint valaha, különösen az ifjú olvasók körében. E sorok nem készültek a perdöntés igényével, egyetlen céljuk, hogy felidézzék Móra életművének főbb vonásait a 100. évforduló ünnepi fényében.

Az alföldi szegénység legmélyéről indult, 1879. július 19-én született Kiskúnfélegyházán. Szegeden lett íróvá, de alkotói erényeit jórészt szülővárosának tulajdonította: „Mint író, ettől a várostól kaptam egyéni veretemet, innen származnak írói céljaim. Az alakjaim is hiába szögediek, azok valójában félegyháziak. Az én írásaimban félegyházi nap süt, félegyházi sárgarigó fütyül. Ettől a várostól kaptam a kiskunok nyers, nyakas makacsságát is.” Itt jelentek meg első versei. A nála 15 évvel idősebb testvérbátyja példája ihlette verselésre, aki ismert konzervatív szellemű költő volt. Móra is a századforduló lírikusainak áporodott modorában fejezte ki magát. Verseinek volt némi közönségsikere, de ő maga is érezte, hogy a líra terén sem formában, sem tartalomban nem tud eredetit alkotni. Költői alkata és eszközei alkalmatlanok az újabb, differenciáltabb mondanivalók megfogalmazására. Egyetlen terjedelmesebb verskötete jelent meg: Könnyes könyv címen 1920-ban adta közre 1896-tól írt versei legjavát.

Írói tehetsége az Ifjúsági irodalom terén volt igazán gyümölcsöző, méltán emlegethetjük — ezt igazolta az idő — e műfaj klasszikusaként. Pósa Lajos biztatására kezdett meséket, ifjúsági elbeszéléseket, regényeket írni. Különösen a mese műfaja vonzotta. Első terjedelmesebb, nyomtatásban megjelent műve is mese: Az aranyszőrű bárány (1902). Ebben egy Mátyás-anekdotát elevenít fel. Gazdag érzelemvilága, kiváló emlékezete temérdek gyermekkori élményét őrizte meg, amelyek mesébe öltve, művészi formában a gazdagok és szegények örök ellentétét jelenítik meg. A mese mindig az elnyomottak lázadásának alapformája, s a nép sajátos történelmi emlékezetének rögzítője. Móra meséinek erkölcsi világa a szegény emberé, a maga igazságát keresőé, ezért nem egy írása politikai töltést kap, s csak a korabeli kultúrpolitika nemtörődömsége az ifjúsági irodalom dolgai iránt tette lehetővé megjelenésüket. Nem sejtve, hogy az édes-bús meseszó mire tanítja a gyerekeket. A fiataloknak szánt művei közül kitűnik rejtett politikumával a Csilicsali Csalavári Csalavér (1913), lírai szépségével a Kincskereső kis ködmön (1918), történelmi tanulságaival a Dióbél királyfi (1922). A nép képzeletét, eszejárását, ízes magyar nyelvét követő regények a legnagyobb ifjúsági írók sorába emelték Móra Ferencet. Az ifjúsági könyvek magyarországi kiadója méltán viseli az ő nevét (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó).

Munkásságának másik legjelentősebb, legmaradandóbb része a közírás. A legkiválóbb magyar újságírók egyikévé fejlődött. Vezércikkeiben, tárcáiban nemcsak szegedi, hanem országos, sőt, legtöbbször egyetemes emberi problémákat fejtegetett. Távol állt tőle a korabeli magyar újságírás bombasztikus, frázisos, hatásvadász szemlélete és stílusa. Rendkívüli felkészültségével, stílusának sajátos bájával és népi zamatával nagy népszerűségre tett szert az újságolvasók körében. Mindent a nép szemszögéből vizsgált és értékelt. Nem sokkal azután, hogy 1913-ban a Szegedi Napló főszerkesztője lett, felségsértési pört indítottak ellene, mert az országot Magyar Barbariának nevezte, pellengére állította fonákságait, embertelenségét, a félfeudális állam elnyomó