Irodalmi Szemle, 1979
1979/6 - ÉLŐ MÚLT - Szeberényi Zoltán: Hiszek az emberben ... (Móra Ferenc 100 éve)
Szeberényi Zoltán HISZEK AZ EMBERBEN... MÓRA FERENC 100 ÉVE „Én az irodalomnak csak barkácsoló kismestere vagyok. Én utánam nem maradnak piramisok, sokat kell fúrnom-faragcsálnom. Nem vagyok nagyregiszterű orgona, kolomp- szó vagyok a magyar mezők felett, de a fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de az amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek.” E szavakkal jellemezte önmagát és munkásságát Móra Ferenc. Szerény és mégis öntudatos vallomása összhangban van irodalmi hagyatékával. Nem akart soha más lenni, mint az egyszerű emberek, a kétkezi munkások írója, az ő igazságaik kimondója. Az ő szemükből olvasta ki küldetését, írói léte értelmét: „Közülünk való vagy, a mi eresztésünk vagy: beszélj rólunk azoknak, akik közé küldtünk. Ne cifrázd, ne szépítsd: mondj el bennünket olyanoknak, amilyenek vagyunk...” Ehhez igazodott egész életében. írói tehetségének tudata, sokoldalú műveltsége, olvasói népszerűsége, tudományos sikerei sem csökkentették, inkább elmélyítették a szegényparasztsághoz való kötődését. Hamar rá kellett döbbennie, hogy hiába műveltebb s tehetségesebb kenyéradóinál, kora társadalmának értékrendjében csak mulatságos, használható, felkapaszkodott paraszt marad. Alkotó tehetsége, sajátos humora azt a szegényparaszti magatartást emelte írói rangra, amely az elégedetlenséget, panaszt, vádat csak csavaros, figurás kétértelműséggel, humorba vagy fordulatos mesébe ágyazva mondhatja el. Nem az írói bátorság hiányáról, hanem alapvető élet- és világszemléletről van szó, amely osztályszármazásában gyökerezik. Talán ez az egyik oka életműve belső feszültségeinek, ellentmondásosságának, amely művészetének megítélésében annyi félreértést és eltérő véleményt szült. írói pályáját, de utóéletét is, egyfelől az olvasók osztatlan lelkesedése, másfelől a kritikusok megoszló véleménye kísérte. A lelkes túlbecsüléstől a fölényes lekezelésig hullámzott a kortársi visszhang. Egyesek a „magyar Anatol France”-ot látták benne: franciás bölcsessége, szellemessége és iróniája, kesernyés humora révén. Mások „realista kismesterként” emlegették, arra utalva, hogy aprólékos részletességgel ábrázol, az élet apró ügyei foglalkoztatják, idegen tőle minden modern kísérlet, útkeresés. Volt, aki tehetségének eredetiségét is kétségbe vonta, Jókai, Mikszáth és Tömörkény sápadt epi- gonjának minősítve őt. Irodalomtörténeti összefoglalások készültek neve nélkül. Szerb Antal és Féja Géza meg sem említi, Benedek Marcell két fanyalgó sorban elintézi, Várkonyi Nándor mintha saját szavait olvasná fejére: „nem szereti a nagy arányokat, a súlyos írói feladatokat.” Schöpflin Aladár elnéző vállveregetéssel méltatja, s a „regionális irodalom legnépszerűbb írója”-ként aposztrofálja. Úgy tűnik, az ő véleménye vaEiálődik napjainkban is. Az akadémiai magyar irodalomtörténet így minősíti Mórát: „huszadik századi irodalmunk legnépszerűbb műkedvelő írója.” Pedig kortársai közül többen a leendő klasszikust látták benne. Elismerő! között megtaláljuk a modern magyar irodalom képviselőit is. Tévedtek volna? Karinthy Frigyes, aki tehetsége eredetiségét védelmezi, s nemcsak íróként becsüli? Lelkes írásban fejtegeti, hogy Móra szelíd humorát, mosolygó bölcsességét, finom gúnyát és öngúnyát nem lehet csupán Jókaitól, Mikszáthtól, Tömörkénytől eredeztetni, minden látszat ellenére sem. Tudatosan és alkotó módon vállalta szerepüket és örökségüket, tanítvány, nem epigon. „Több volt és különb — írta. — Filozófus volt, gondolkodó, tudós és forradalmár: úgy sejtem politikus is. S mindenekelőtt bíráló szellem, minden megismerhetőnek makacs keresője.” Kosztolányi a félreértéseket próbálja eloszlatni felőle: „Világnézetét derűsnek szokták
