Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Móricz Zsigmond és csehszlovákiai kapcsolatai

ségbeejtik, mert úgy érzi, hogy ilyen színvonalon nem tud verset Írni, másrészt az elmaradott hazai viszonyokat ostorozó „magyar ugar” téma ráébreszti arra, "hogy ugyanazt kell neki prózában megalkotnia, mint Adynak a versekben.

Ez a felismerés irányítja figyelmét azokra az elfelejthetetlen szociális élményekre, melyeket gyermekkorában élt át és a népköltészeti gyűjtőutakon tapasztalt. Most első Ízben nyílik meg az a bizonyos kifogyhatatlan tartalmú tarisznya, és megszületnek azok a paraszti tárgyú novellák, melyek az 1909-ben megjelent Hét krajcár című kötet törzsanyagát alkotják. Ezekkel a remek írásokkal [Hét krajcár, Csata, Tragédia, Judit és Eszter stb.) Móricz határozottan túllépett azon az idillikus parasztszemléleten, falulátáson, amelyet Mikszáth és Gárdonyi falusi tematikájú novelláiban tapasztalunk. Az ő parasztalakjai az osztályviszonyok által megbontott valóságos faluból, a nyers falusi valóságból lépnek elénk, és egymástól jól megkülönböztető osztály vonásaik vannak. Ez a falulátás, falukép jellemző első regényére, a naturalizmus stílusjegyeit kiütköző módon hordozó Sáraranyra is.

A naturalista stílusirányzatnak — mely többek között az Isten háta mögött című remek kisvárosi regényre és a legjobb magyar háborúellenes elbeszélésnek tekinthető Szegény emberekre is hatással volt — a pályakezdő Móricz sokat köszönhetett. Ez az irányzat a szociális kérdések iránti érzékenységét igazolta és felerősítette. Később viszont a naturalizmus ábrázolási túlzásai és biológiai determinizmusa már akadályozták őt abban a törekvésében, hogy a társadalmi valóságot lényeges vonásaiban ragadja meg. A húszas évek munkáiban már fölényesen uralja a realizmus ábrázoló módszerét, társadalmilag hiteles típusokat teremt és gazdagon él az egyénítés eszközeivel, különösen az alakok kitűnő nyelvi jellemzésével. Realista művészete ekkor a legerőteljesebben a dzsentri-regényekben teljesedett ki.

A dzsentrivel Móricz a pályakezdő novelláiban és regényeiben is foglalkozott. Ezekben az alkotásokban, főképpen a romantikus hangoltságú korai regényekben (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Kerek Ferkó) részletes képet nyújtott a vidéki dzsentri léha, dorbézoló életmódjáról, de azt is érezni lehetett, hogy még erős illúziói vannak ennek a hanyatló rétegnek életképessége és nemzeti szerepe iránt. A húszas és a harmincas évek remek dzsentri-regényei ( Kivilágos kivirradtig, Űri muri, Rokonok) viszont már azt bizonyítják, hogy korábbi illúzióit az író teljesen elveszítette, és az élősdivé vált és erkölcsileg kiürült dzsentri pusztulását jogosnak, indokoltnak látta.

Ezzel a kérlelhetetlen ítéletével teljesen elhatárolta magát az ellenforradalmi Horthy- rendszertől, melynek a világi és egyházi arisztokrácia mellett a dzsentri volt a fő támasza. Ettől fogva szépírói figyelme a paraszti szegénységre koncentrálódott, s az utolsó nagy regényeiben felvillantott népi forradalom eszményét reá építette.

Ismeretes, hogy Móricz már első regényében, az 1911-ben megjelent Sárarany ban a parasztság, a falu életkérdésével: a földkérdéssel foglalkozott; a regény hősében, a kiváló képességű Túri Daniban a földéhes és úrgyűlölő parasztot rajzolta meg. 1918/19-ben lelkes híve lett a forradalmaknak és ujjongva köszöntötte a földosztás megkezdését. „A föld a népé — írta. — Mindenki úgy nézzen a földre, hogy törvénybe van iktatva, hogy a föld azé, aki megműveli”.

Mikor ezt a törvényt és a forradalmaknak, a tanácsköztársaságnak többi vívmányát a feudál-kapitalista rendet visszaállító ellenforradalom fölszámolta, Móricz megrendült, de a népbe vetett hitét nem vesztette el. Az olyan regényeiben, mint a Pillangó (1924) és A boldog ember (1935), elrettentő képet nyújtott a paraszti szegénység helyzetéről, de azt is megmutatta, hogy ez a nyomorúságban élő réteg a nemzet legjobb értékeit őrzi, s a szebb életre alkalmas.

Petőfi kifejezéseivel élve: Móricz a most említett regényekben a kérő népet mutatta be, az 1936-ban megjelent Betyár ban pedig már azt, „aki nem kér, de vesz, ragad”. A Betyár előtanulmánynak számított ahhoz a nagyszabású regényvállalkozáshoz, a Rózsa Sándor-trilógiához, melybe utolsó éveiben fogott. 1942-ben bekövetkezett halála miatt a trilógiának csak az első két kötete készült el (Rózsa Sándor a lovát ugratja, Rózsa Sándor összevonja a szemöldökétj. Bennük a népforradalom jelképének tekintett Rózsa Sándor, a nyalka és igazságosztó betyárkirály jelenik meg, akiről a népdalok szólnak. A népköltészeti ihletettséget az is mutatja, hogy a hősről született népdalok az egész művet — és szinte alkotó, formáló módon — átszövik. Ehhez járul a nagyszerű természetfestés, az ember és a természet kapcsolatának, egységének ábrázolása és a be