Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Cselényi László: A Kacor királytól a Kalevaláig

Annál nagyobb szerencsém volt a „komo­lyabb” Ifjúsági irodalommal, lévén, hogy a véletlen folytán mindjárt a kezdet kez­detén ráleltem e műfaj két gyöngyszemé­re, a Huckleberry Finn kalandjaira és a Kárpáthy Zoltánra. Talán különösen hangzik, hogy a Kárpáthy Zoltánt ifjú­sági olvasmánynak titulálom, de az én számomra mindenesetre az volt, s nincs az a mese, nincs az a kalandokkal teli „ifjúsági regény”, amelyet nagyobb élve­zettel olvastam volna, mint ezt a Jókai- regényt, amely különben, ma már tudom, a legjobb Jókai-könyvek közé tartozik. De- hát vajon a Huckleberry Finn, amely „hi­vatalosan” is ifjúsági irodalomként van elkönyvelve, vajon valóban „csak” ifjúsá­gi könyv-e? Emlékezzünk csak, nem ki­sebb író, mint William Faulkner, a húsza­dik század talán legnagyobb és legavant- gardistább regényírója mondta, hogy az egész amerikai irodalom Mark Twain Huckleberry Finn-jéből bújt ki, ahogyan az orosz Gogol Köpönyegéből. Lehet, hogy a véletlen műve volt, hogy ez a két re­gény alapozta meg irodalmi műveltsége­met, de abban kell, hogy legyen valami törvényszerű, hogy éppen ezek hatottak rám a legmaradandóbb érvénnyel, vagyis azok, amelyek nemcsak ifjúsági olvas­mányként kiválóak, hanem egyetemes mércével mérve is. Mert ezekkel egyidő- ben vagy alig később olvastam én persze egyéb könyveket is, ifjúsági irodalmat, de azokra már aiig-alig, vagy egyáltalán nem emlékszem, elfújta őket a szél. S még ér­dekesebb, hogy az egyébként ugyancsak „nagy irodalom”-ként elkönyvelt egyéb ol­vasmányaim már korántsem voltak rám olyan hatással, mint ez a kettő. Még a kö­vetkező Jókai-regény sem, a „Fekete gyé­mántok”, sem a többi, talán „A kőszívű ember fiai” kivételével, igaz viszont, hogy ezt már csak később, úgy tizenöt-tizenhat esztendős koromban olvastam. De nem emlékszem rá, hogy különösebben megka­pott volna az egyébként ugyancsak akko­riban olvasott Gulliver vagy a Beszterce ostroma sem, noha ezeket, horribile dictu, szlovákul olvastam, lévén Jolsva, ahol ak­koriban laktunk, jórészt s'zlovák kisváros s magyar könyvet ott nemigen lehetett venni, se könyvtárból kikölcsönözni. így magyarázható, hogy a Beszterce ostromát Posledný hradný pán címmel olvastam, nem is tudatosítva egyébként, hogy ma­gyar könyvet olvasok, minthogy aján­dékba kaptam valami alkalomból (kará­csonyra vagy születésnapra?) Ám Balzac Goriot apó-ját is tizenöt éves koromban olvastam, szlovákul, s ez meg, erre bizto­san emlékszem, katartikus erővel hatott rám. És ezzel el is jutottam a következő stá­cióhoz, amikor már nem az ifjúsági, ha­nem a valóságosan „nagy” irodalom ala­kítja a jellemet. Igaz, voltak még akkor is és később is nagy ifjúsági regényélmé­nyeim, de ezek már mind abba a kategó­riába tartoztak, amelyről Szerb Antal azt írja Világirodalomtörténetében, hogy a valóban kiváló regényeknek az a sorsuk, hogy ifjúsági olvasmányokká válnak, il­letve, hogy csak az válik ifjúsági iroda­lommá, ami „felnőtt” olvasmányként is elsőrendű. így jártam a Szent Péter eser­nyőjével, az Egri csillagokkal, a Légy jó mindhalálig-gal, A Pál utcai fiúkkal (ezt egyébként ugyancsak szlovák fordításban olvastam akkoriban!), s különösképpen mindenekelőtt a Don Quijote kalandjai­val. A Kárpáthy Zoltán meg a Huckleberry Finn kalandjai után ez volt a harmadik legnagyobb olvasmányélményem gyerek­koromban. De a Don Quijote, amint em­lítettem is, már az utolsó lépcsőfok volt az ifjúsági kategóriában, ezután már, ta­lán ez nem teljesen törvényszerűség nél­kül való, az idézőjel nélküli irodalom kö­vetkezett. A Goriot apó, a Boldog ember, a Vörös és fekete, A Noszty fiú esete Tóth Marival, a Jókai-regények áradata, s igen, tizenhat-tizenhét esztendős korom­ban a Háború és béke. De ez már megint egy újabb fejezet, s nem tartozik ide, az ifjúsági olvasmány-élményeimet megidéző beszámolóhoz. Ide még csak az kívánko­zik, hogy mi az, amit e téren is elmulasz­tottam, s amit lányaimnak, és minden fia­tal olvasónak teljes szívvel ajánlok, mert már tudom, hogy mennyire a véletlen so­dorta elém a könyveket s tudom azt is, hogy ma már a legkisebb faluban is ezer­szer több alkalom adódik a rendszeres, felnőttek (szülők vagy pedagógusok) irá­nyította olvasásra, mint az az én gyerek­koromban és az én szülőfalumban volt. Kezdjük a világirodalommal! A világ- irodalom tele van „mesékkel”, voltakép­pen az egész irodalom egy hatalmas me­sefolyam, ahogy egy híres indiai mese- gyűjtemény címe is sugallja (Mesefolya­mok óceánja). Aligha véletlen például — ha már az indiai irodalomnál vagyunk, maradjunk még itt egy pillanatra —, hogy a Rámáiana című eposz (voltaképpen a

Next

/
Thumbnails
Contents