Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Poliak, Ján: Beszélgetések az ifjúsági irodalomról (részletek)

attól még nem fognak bukni a rossz könyveinkre; mindig eltalálják, hogyan viszonyul hozzájuk az író, nem alakoskodik-e, nem tetteti-e magát, vagy nem csinál-e magából túl bölcset és belőlük túlontúl butuskákat. Egynémely író olyannyira alkalmazkodni akar a gyermekekhez, hogy naivnak, sőt nevetségesnek látszik a gyermekek előtt. Az ilyen irodalmat persze a gyermekek nem hálálják meg. Ök az egyenrangú társakat szeretik, akiktől mindenfélét megtanulhatnak, akikre felnézhetnek. A gyermek nem tudja elviselni az unalmat, ellentétben a felnőttel, aki megszokta már. Ha unalmas könyvet adunk a gyereknek, nem olvassa el, ha csak nem kényszerítjük rá. A felnőtteknek meg, mivelhogy különféle divatoknak hódolnak, az a véleményük, hogy az unalmas, sőt az egészen rossz könyveket is el kell olvasni, hogy legyen miről beszélgetniük. E téren a gyermekektől valóban lenne tanulnivalónk. Fontosabb azonban, hogy ne mi tanuljunk tőlük, hanem ők tanulhassanak tőlünk. Hiszen a gyermekek szívesen látják bennünk saját példaképüket, s ha játszanak is, általában a felnőtteket utánozzák. (...)

A gyermekirodalomhoz való vonzódásodat igazolja a társadalom perifériáján élő emberek iránti érdeklődésed is, akiknek helyzete sok közös vonást mutat a gyermekekével.

— A gyermekek gyermekek, a felnőttek pedig felnőttek. Az a fontos, hogy milyen gyermekekről és milyen felnőttekről beszélek. Minden írónak megvan a maga világa, s nekem azok az emberek, akikről eddig írtam vagy most írok, egyáltalán nem tűnnek a társadalom perifériájáról valóknak. Vagy ha mégis igaz amit mondasz, ez a véletlen műve, csupán a magatehetetlenek iránti együttérzésemnek köszönhető. Egyébként minden emberről írni szeretnék. Minden elbeszélésemnek más és más hőse van, egyszer tanító, másszor erdész vagy éppen pék, az ácsokról regényt is írtam már. Szépprózám kapui minden ember előtt nyitva állnak, bár nem mindenki fordul be rajtuk azonnal, néhány szereplőm ügyesebb, vagy csupán az én ügyességemen múlik, másokat viszont nem és nem lehet sürgetni, csakhogy én előbb-utóbb ennek is megtalálom a módját. Meglehet, hogy valamelyik művemben egyetemi tanárt is fogok majd szerepeltetni, hiszen a jó írónak néha egy egész hadseregre van szüksége, hogy a könyvében legyen kinek parancsolnia. Máskülönben alig teszek különbséget a felnőttek számára írt könyveim és a gyermekirodalom között. Talán csak annyit, hogy ha a gyermekeknek írok, egy kicsit egyszerűbben fejezem ki magam, hiszen a gyerkőc sok mindent nem képes megérteni még, tehát nem is érdekelhetik őt azok a dolgok. Majd tudomást szerez róluk, ha eljön az ideje. Ezzel természetesen nem szeretném azt mondani, hogy a gyermekírónak könnyebb dolga van. A jó gyermekkönyvnek jónak kell lennie a felnőttek számára is, ez magától értetődik. De a S Rozarkou (Rozarkával, 1966) című kisregényem, bár sokan az ifjúságnak írt műveim közt tartják számon, a felnőtteknek íródott. Egy fiatalról szól, aki kinőtt a gyermeksorból, de továbbra is gyermek maradt. Ilyesmi megtörténik. És én megírtam. (...)

VOJTECH ZAMAROVSKÝ (1919)

(...) Nem mondanál véleményt a tényirodalom elméleti kérdéseiről is?

— Nem érzem magam illetékesnek, hogy ezekhez a kérdésekhez hozzászóljak. Igaz, nagyon sokat gondolkoztam rajtuk, de csak írói munkám kapcsán. Néhány idevágó gondolatomat elmondtam már egyik-másik előszómban és nyilatkozatomban is.

A tényirodalom szerzőjének mindenekelőtt ismernie kell az anyagát; természetesen nem egyetlen szűk szakterületre összpontosító tudósként, mégis profeszionális szinten, nemcsak egyszerű érdeklődőként. Nem hiszek az olyan „együttműködésben”, mikor a tudós „szolgáltatja az anyagot”, az író pedig „irodalmiasítja” azt. Ügy vélem továbbá, hogy a szerzőnek lelkesednie kell a választott szakágazatért, ellenkező esetben hidegen hagyja az olvasóját is. Meggyőződésem, hogy nem szabad tanítói pózban közelednie az olvasóhoz, nem szabad tanári katedráról beszélnie hozzá; csakis társaként léphet föl, meglehet, tájékozottabb, mégis egyenrangú társként. Nagyon fontos a szerző számára, hogy tisztázza, milyen módszerrel is kívánja olvasóját közel vinni a tárgyhoz, hogyan kelti fel figyelmét, hogyan teszi számára hozzáférhetővé, milyen példákat vá