Irodalmi Szemle, 1979
1979/6 - Poliak, Ján: Beszélgetések az ifjúsági irodalomról (részletek)
A humor szót általában a szatíra párjaként használjuk. Ervényes-e ez a gyermkeiroda- lomban is? — Annak kell lennie, mert az irodalom oszthatatlan. De kapiskálom már, miért kérdezed ezt. A „gyermek és szatíra” párhuzam valószínűleg néked éppen úgy nem smakkol, mint nékem. Vagy tévednék? Abból, amit általában szatírának nevezünk, éppen az az elem, tehát a játékosság hiányzik, amely körül mostani beszélgetésünk bonyolódik. A szatíra arra a tanítómra emlékeztet, aki annak idején jól elnáspángolt, mert nem tudtam a kisegyszeregyet. Holott valószínűleg többet ért volna el, ha úgy csalt volna be az ostorra emlékeztető egyesek, az elvarázsolt hattyúkat formázó kettesek és a cintányérral felszerelt dobokra hasonlító ötösök játékos világába... De legyünk igazságosak és hagyjuk a szatírát, hogy szatíra legyen, és a humort, hogy humor. A végső szó ugyanis az olvasóé. Az a véleményed tehát, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalomnak nem szükséges nevelnie? — Mint mindig és mindenütt, itt is két lehetőség van. Nevelni és „nevelni”. A művészet, így tehát a gyermek- és ifjúsági irodalom is, az élet tükrözése, nem pedig óvoda, ahol a gyermekek megtanulják, hogy minden étkezés előtt kezet kell mosniuk. Bevallom, ha hinnék az irodalom ilyen jellegű nevelőhatásában, megírnék legalább egy leporellót a higiénia szükségességéről. Már csak azért is, hogy a lányaim megtanuljanak kezet mosni minden étkezés előtt. Én azonban az irodalom másféle nevelőhatásában hiszek. Amikor azt írtam például, hogy: Deti, viete čo je zebra? Kôň, ktorému vidieť rebrá —* arra gondoltam, hogy talán akad majd gyerek, aki megkérdi: „Tényleg milyen is valójában a zebra?” És ezzel fokozottabb mértékben kezd el érdeklődni a zebra felől. És az életről, önmagáról. (...) A hazai és külföldi gyermekirodalomból melyik mű szerzett néked örömet, s tölt el megelégedéssel ? — Sok van belőlük, de most csak kettőt említenék. Dobšinský Szlovák népmeséit és Caroll Alice-ét. Sok ember csodálkozik ugyanis azon, hogy miért éppen a gyermek- irodalomban annyi a durvaság, sőt a fekete humor. S valóban. Dobšinskýnél a fivérek hollóvá változnak, a király és a jós lángokká válnak és egymást égetik, a herceg fogja a gyerekét, kettévágja és a vérrel megöntözi a kőoszlopot. Lewis Caroll matematika- tanár úrnál pedig a Királynőnél: ez minden második mondata: „Üssétek le a fejét!” Hát igen, mindez így igaz. Én mégis úgy vélem, hogy e vérfolyamok egyáltalán nem öncélúak. Ugyanis nemcsak a népi bölcsesség, hanem a nevezett matematikatanár is jól tudta, hogy minden szerencse és a jónak minden győzelme a rossz fölött mérhetetlen áldozatkészséggel, önzetlenséggel és önfeláldozással érhető csak el. S ezért nem a durvaság és nem a fekete humor, hanem a mély erkölcs az uralkodó ebben az irodalomban. Az erkölcs, amely addig lesz érvényes, amíg a szó szó marad, s ember az ember. (...) „Tudjátok-e gyerekek, hogy mi az a zebra? Ló, amelynek látni a bordáit.” * Értelem szerinti fordításban:
