Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Šrámková, Jana: A fehér szalagos lány (ifjúsági regényrészlet)

megtiltotta, hogy elveszítsem az idegeimet, így ellentmondás nélkül el kellett viselnem a néni folytonos szimatolását: nem törülközöm-e bele a törülközőjébe, nem fésülködöm-e a fésűjével, nem mosakszom-e a szappanával. Rettentő mód megkönnyebbültem, amikor mamuka előhozakodott az ötlettel, hogy „bizonytalan időre” meglátogatjuk Valériát. Csodák csodája, amikor becsomagoltuk a bőröndjeinket és a falról leakasztottuk Simon apus képét, még Erika néni kőkemény szíve is megenyhült.

— Ne vegye rossz néven, Studenkáné asszony. A fia egy ingyenélő, ezt maga is tudja! Amióta kiengedték a dutyiból, én tartom el, és nekem is csak két kezem van. Vigyázzon, kint csúszik — tette hozzá gondoskodón, amikor lefelé lépkedtünk a lépcsőn. Juj, torkig vagyok vele. Még hogy ingyenélő! Ha Imrich ingyenélő — és valószínű, hogy az — úgy Erika néni a második számú ingyenélő, ez úgy igaz, mint ahogy kétszer kettő négy.

A mi kedves Valériánk szó szerint tárt karral fogadott bennünket, a négy csemetéje pedig a változatosság kedvéért tárt szájjal. A férje, Pavol Bárta mérnök sehogyan sem fogadott, ugyanis már egy éve kiküldetésben volt Kongóban, s hogy miért, ezt rövidesen megértettem. Ha én volnék Valériánk férje és Közép-Európa négy legtaknyo- sabb, legnyűgösebb és legutálatosabb kölykének apja, nem Kongóba szöknék kiküldetésbe, hanem egyenest az Északi-sarkra. Mielőtt Valéria munkába ment, majd minden reggel megnyugtatta a mamukát, hogy a főzéshez mindent előkészített, „csak dobja bele a fazékba, és egy kicsit hagyja főni”! Néhányszor felültünk neki, aztán órákon keresztül törtük a fejünket, mire gondolhatott, mert az a minden valóban minden lehetett, kezdve a kamrában álló métermázsa krumplitól a métermázsa lisztig. Végül is mamuka abbahagyta a keresést, és nekiállt főzni. Azt főzött, ami éppen eszébe jutott, miközben én a négy takonypócot öltöztettem, vetkőztettem, orrukat törültem, térdüket kötöztem és a leckéjüket ellenőriztem. A fél év alatt, amit Valériánál gürcöltünk, játszva elsajátítottam a házi munkák tudományát, azonkívül nagyszerű takarítónőnek, nevelőnőnek, ápolónőnek és edénymosogatónak bizonyultam. Elárulhatom, hogy Valériánk valósággal kivirult, mi ketten mamukával viszont esténként a régi aranyidőkről álmodoztunk, amikor Kalinčiak utcai lakásunkban csak két tányért, két villát, két kanalat, két bögrét kellett elmosogatnunk, és kéthetenként mostunk. Ott-tartózkodásunk tavasz- szal ért véget, amikor mamukát súlyos asztmatikus rohamai az ágyhoz kötötték és majdnem két hónapig nyomta az ágyat. Ugyanazon hónapok alatt Imrichnek — vendéglátónk hathatós segítségével — sikerült felfedeznie a mamuka számára egy festői helyet, egy meghitt szobácskát, rendszeres kosztot és tökéletes gondozást. Rekordidő alatt elintézték a formaságokat, becsomagolták a bőröndjeinket és a falról leakasztották Simon apus képét.

— Mi lesz Simonkával? — kérdezte mamuka, megfeledkezve rossz szokásomról, hogy az ajtó mögött hallgatózom.

— Amit kerestél, megkaptad — felelte Imrich.

A mamuka többet nem szólt, akkor sem szólalt meg, amikor berakták a taxiba, megnyugtatták, hogy minden a legnagyobb rendben van és elvitték. Én autóbusszal mentem. Üj otthonunk a város közepén állt, az épületen a házszámon kívül még egy tábla volt: Nyugdíjasok otthona.

Kopasz Csilla fordítása