Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Šrámková, Jana: A fehér szalagos lány (ifjúsági regényrészlet)

benne tömör vallomást: „Tetszel nekem, mert olyan vagy, mint egy fiú, de nem tetszik, hogy mégis lány vagy”.

Decemberben lehullott a hó, Ivona, Iza és Ivica bárányhimlőt kaptak. Lojzo Heryn pedig vakarcsnak nevezett, s csak azért, mert véletlenül lelöktem az ő hóembere fejét a gyerekek előtt.

— Azt mondta, vakarcs vagyok, és hogy sokat megengedek magamnak, mert olyan öreg az anyám, hogy már arra se képes, hogy naponta egyszer alaposan elpáholjon — jelentettem mamukának, amikor afelől érdeklődött, mit csináltam aznap.

Mamuka csak ennyit felejt: — Ahogy van, úgy van, s úgy van jól, ahogy van. — Aztán valami érthetetlen keserűséggel a megboldogult Šimon apus fényképére nézett, kis ideig szótlanul állt, a fejét csóválta. Ami engem illet, nyugodtan vacsoráztam tovább, mert egy cseppet sem vágyódtam rá, hogy valaki állandóan agyba-főbe verjen, rendszabályozzon és lépten-nyomon lehurrogjon, mint ahogy a házunkbeli gyerekek szüleinek nagy része a legnagyobb készséggel teszi.

Mamuka ugyan nem tudott máriásozni, nem járt motorkerékpáron, senkit sem mentett ki irdatlan patkányoktól hemzsegő csatornából — de én akkor sem irigyeltem Lojzo apját. A saját szememmel láttam, amikor egyszer késsel a kezében kergette az asztal körül az anyját, és azt ordítozta az udvaron, hogy mindenkit összevagdal fasíro- zottnak. Sejtelmem sem volt róla, miért hallgat rr.amuka olyan sokáig és mie'rt tanulmányozza Simon apus képét. Egyébként mindig ezt tette, ha egyetlen fia megharagította, vagy amikor egyéb kellemetlenség adódott. Megkérdeztem hát, mi bántja. Mamuka azt felelte, tulajdonképpen semmi sem bántja, csak attól fél, hogy én esetleg elhiszem az udvarbeli gyerekek fecsegését arról, hogy senkim sincs, aki naponta alaposan elpáholna.

— Ráverek a fenekedre, bármikor, ha óhajtod — biztosított kedvesen, és erélyesen az asztalra ütött a fakanállal. Nem tudtam egész pontosan, vajon a mindennapos verés elegendő bizonyítéka lesz-e annak, hogy nem vagyok vakarcs, de semmiféle kérdéssel nem akartam kísérteni a sorsot, legalábbis addig nem, amíg a mamuka kezében ott volt a fakanál. Végül is teljes egyetértésban bújtunk ágyba, de mamuka előbb még megmutatta az esküvői fényképét. Később, amikor már a meleg ágyban feküdtem, meggörbült hátának biztonságában, a mamuka mindegyik gyerekét felemlegette, még a négy éve nyoma veszett Imrichet is. Bár ne emlegette volna, mert... Mert másnap reggel jóformán még ki sem töröltem az álmot a szememből, amikor nyílt az ajtó, és a küszöbön ott állt teljes pompájában Imrich. És — mint hamarosan kiderült — nemcsak ő, hanem mellette — hogy oda ne rohanjak! — a felesége. Erika néni (kegyesen megengedte, hogy így szólítsam) azon túl, hogy teljesen úgy festett, mint egy homokóra, még azzal is kitűnt, hogy a lakásunkban mindent átrendezett, akkor is kritizált és morgott, amikor már Imrich sem bírta. Egyhavi basáskodás után mamukával már a fürdőszoba és a konyha közti szűk előszobában aludtunk — a saját lakásunkban — egy keskeny díványon. Csakis abban az esetben aludhattunk volna kényelmesen, ha én fogpiszkálővá, a mamuka pedig kiflivé változik. Az egész helyzetben az volt az érthetetlen, hogy a mamuka egyetlen zokszó nélkül tűrte Erika néni jelenlétét a lakásunkban, és minden újabb ötletemet — miként tehetnénk ártalmatlanná Imrichet és a nénit

— elutasító legyintéssel intézte el.

— Várok — mondta, amikor Imrich betette maga mögött az ajtót, s a szobából kihallatszott Erika néni rideg, monoton, géppuskatűzszerű hangja. Egyetlen ésszerű okát sem láttam, miért kellene várnunk, és elalvás előtt minden este szentül megfogadtam, hogy ha még egyszer rá merészel kiáltani mamukára csupáncsak azért, mert vacsora előtt leszel nekem egy karéj kenyeret, hát kikaparom a szemét.

— Nem kötelességem őt is tartani. Vagy igen? — vetette oda Imrichnek, amikor az figyelmeztette, hogy ne csináljon cirkuszt minden falat kenyérért, és a mamuka első ízben emelte fel a fejét és mondta:

— Sem őt, sem engem nem kell tartanotok. Megvoltunk idegen segítség nélkül, és amint látjátok, nem pusztultunk el.

Szerintem Erika néni rosszabb volt a boszorkánynál, de a mamuka azt állította, hogy csak bonyolult természet és könnyen felmondják az idegei a szolgálatot. A mamuka csak jókra és gyenge akaratúakra osztotta az embereket, s ez utóbbi kategóriát később bonyolult lelkületűekkel és gyenge idegzetűekkel bővítette. Nekem viszont szigorúan