Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Šrámková, Jana: A fehér szalagos lány (ifjúsági regényrészlet)

mamuka nem győzött csodálkozni. Megjegyzem, hogy a csodálkozása megsokszorozódott, amikor kötni kezdett és megállapította, hogy mindegyik gombolyag legalább száz csomót tartalmaz. A csomókötésben nagy gyakorlatom volt.

— Nem születik az ember mesternek — bátorított mamuka mosolyogva, de láthatóan megkönnyebbült, amikor elmúltak a kézimunkaoktatással egybekötött hosszú téli esték s én újra visszatértem az udvarra, a gyerekek közé.

Udvarunk szűk volt, hosszú és tele a legkülönbözőbb korú gyerekekkel. A Kečkéš család azon a tavaszon költözött a házunkba, amikor a tizedik születésnapomat ünnepeltem, s ezzel az udvar gyerekeinek a száma héttel szaporodott, beleértve azt az egyet is, aki azzal különbözött a testvéreitől, hogy fekete szeme volt, göndör haja, Ivónak hívták s engem figyelembe sem vett. Mindjárt az első nap megfosztottam összes pity- kövétől háromszor elgáncsoltam, s rekedtre kiabáltam magam, hogy Ivó, Ivó, pisiivó! Csak azt értem el vele, hogy Ivó Kečkéš, bármikor meglátott, köröket rajzolt a homlokára és titokban szíveket rajzolt Irena Herynováék ajtajára. Kečkéš Ivón, Imrón, Igoron, Ivicán, Ingriden, Ivonán és Izabellán kívül Ärvay Peter, Dušan és Štefan, a három Krajčír, a két Matejko, a két Heryn gyerek és én gyülekeztünk az udvaron. Minden este rendszeresen összeverődtünk, az unalomig Játszottuk az „adj, király, katonát”, fogócskáztünk és bújócskáztunk.

Itt kell megemlítenem, hogy főleg a bújócskában tűntem ki. Ötletes rejtekhelyeimet a Kečkéšék agyafúrt Izabellája sem fedezte fel, én pedig még akkor is a kukában gubbasztottam, amikor a többiek — megunva a keresésemet — már nyugodt lélekkel újabb játékba kezdtek. Tizenegy éves koromra nemcsak a villanyoszlop megmászásában tettem szert tökélyre, hanem a távolba köpésben is, s a legjobb úton voltam, hogy a banda vezére legyek, ha nincs az a napfényes júniusi nap, amikor a legnagyobb riválisom, Lojzo Heryn belepottyant a csatornába, kiverte az első fogait, s ezzel kivívta az udvarbéli gyerekek csodálatát és tiszteletét.

— Pápa legyek, ha a csatornában az a patkány nem volt akkora, mint a Csöpi — hencegett Lojzó, csakhogy ez merő hazugság, mivelhogy a Csöpi akkora, mint egy borjú. Ha elfelejtettek neki enni adni, akkor Ärvayék bútorát harapdálta, ennélfogva a világ legnagyobb patkánya se lehet akkora, mint a Csöpi.

De hát hallgattam, mert Lojzo nemcsak azzal tett túl rajtam, hogy beleesett a csatornába a patkányok közé, hanem azzal is, hogy másodszor ismételte a negyedik osztályt, nem félt a tanítóktól, karácsonykor felgyújtotta a fenyőfát, és behunyt szemmel egy egész óráig tudott egyensúlyozni a tető rozsdás csatornacsövén. Egyetlen vigaszom, hogy időnként tisztes távolságból láthattam, amint az örökké mérges Kečkéš néni a harc hevében nemcsak a saját hét gyerekét páholta el, hanem Lojzót Is, állítólag csak azért, hogy ne irigykedjen a többire.

Nyáron késő estig az udvaron maradtunk és zálogosdit Játszottunk. Emlékszem, júliusban még egészen ártatlan volt a játék, s a kérdésre — mit érdemel az a bűnös, akinek a zálogát a kezemben tartom? — rendszerint azt javasoltuk: fussa körbe háromszor a temetőt, idézze meg az öreg Matejko szellemét vagy menjen a kocsmába és a söntésben háromszor kiáltsa el: „Takarodó, korhely népség!”

Később, nyilván a nagy melegek hatására pofonokra és rúgásokra kezdtük a bűnösöket érdemesíteni, úgyhogy nem egész félórával a játék kezdete után már agyba-főbe vertük egymást, míg csak a házból ki nem jött valamelyik szülő, össze nem fogdosta a megfelelő számú gyereket és ellentmondást nem tűrő hangon az ágyba nem parancsolta. E gyakorlat következtében néha megtörtént, hogy egy-két Arvay gyerek Keč- kéšéknél aludt, mert az elcsigázott Kečkéš néni ugyan megfelelő számú gyereket terelt haza, de sosem volt annyi ideje és ereje, hogy a nevüket is ellenőrizze.

Ősszel ismét visszatértünk a stop-fogócskához. Egyrészt, hogy rendezzük a zálogos- dival megrontott kapcsolatainkat, meg azért is, hogy felmelegedjünk.

Ötödik osztályba együtt jártam Árvay Feróval és Dušannal, Krajčír Dežoval és He- rynová Irenával. Öttagú törzsszövetségünk rövidesen a felmasnizott kislányok réme lett

— könyörtelenül megtámadtuk őket, bárhol megjelentek, majd a puccos masnijukkal feldíszítettük a házunkban a lépcsőfeljáró korlátját. Igaz, hogy e ténykedésünk bejegyzést eredményezett az ellenőrzőkönyvünkben, de ez minket egy cseppet sem kedvetle- nített el. Még aznap titkos levelet kaptam egy ismeretlen feladótól a földrajzórán,