Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Šrámková, Jana: A fehér szalagos lány (ifjúsági regényrészlet)

mert nézni az Igazsággal, és zokszó nélkül tűrte, amit az élet rámért, a jót is, a rosz- szat is. Azon túl, hogy Simon apus megtanította mamukát a szerint az elv szerint élni, hogy „sosincs úgy, hogy még rosszabbul ne lehetne” meg hogy „minden rosszban van valami jó”, kifejezte abbeli kívánságát is, hogy Simonka legyen a nevem, s ezzel a névvel később csak a „sosincs úgy, hogy még rosszabbul ne lehetne" — elvnek köszönhetően békéltem meg, és hálás voltam a véletlennek, amiért sikerült elkerülnöm a Ser- vácka, Bonifácka vagy a Kleofáška nevet.

Simon apus csodálatra méltó bátorsága, mellyel az első, a második és a néhány kisebb háborút végigharcolta, de mindenek felett töretlen akarata, amellyel leküzdötte az élet minden akadályát — a süketséget is beleértve —, gyakran szerzett számomra keserű pillanatokat, főleg amikor az én drága mamukám — az apus fényképével hadonászva az orrom előtt, azokat a vétségeket, gaztetteket és egyéb gyengeségeket sorolgatta, amelyeket a korombeli gyermekek szoktak elkövetni.

Simon közkatona csak akkor nyerte el tetszésemet, amikor megtudtam, hogyan vesztette el a hallását. Eltekintek a hőstettek hosszadalmas ecsetelésétől, amelyeket Simon mindaddig a percig véghez vitt, amíg kedve nem szottyant rá, hogy szundítson egyet a frissen kaszált szénában, nem sejtve, hogy nem egész félóra múlva egy ostoba darázs a fülébe mászik, és ahelyett, hogy rövid sétát téve a dobhártyáján, a szabadulás útját keresné, pánikba esik, és olyan szerencsétlenül csípi meg, hogy egész életére megsüketíti.

A mamuka meséjéből persze nem tűnt ki egész világosan, hogy vajon Šimon közkatona fülébe közönséges darázs mászott-e bele vagy a darázsnak álcázott könyörtelen ellenség, amely ily módon tette ártalmatlanná a legrátermettebb katonát.

— Balszerencséje volt szegénynek, még csak egy vacak érmet sem kapott a hallásáért. Pedig mennyit szenvedett! Képzeld csak el, egész életében süket volt, mint egy ágyú.

— Hiszen volt még egy füle... — jegyeztem meg gyakorlatiasan, s ezzel a mamukát egy szempillantás alatt első fokú készültségbe helyeztem. Ajkát összeszorította, rövid ideig latolgatta a kérdést, kisvártatva pedig érdekfeszítő előadást tartott arról, hogyan óvjuk ép fülünket, ha a másik fülünkre nem hallunk.

— Egy darab közönséges vatta és egy pici viasz. Elárulom neked, ha ez nincs, hát Simon naponta kétszer, és éjjelente háromszor kapott volna huzatot. Ügy éljek, mint ahogyan fölöttem az Isten.

Perszel Csakhát Simon apus így az egészséges [beviaszozott) fülével sem hallott egy hangot sem.

No de annak ellenére, hogy Valéria gyomorbántalmakban szenvedett, Jozefka béna, a megboldogult Simon apus süket volt, a mamukának a kimeríthetetlen energiáján kívül asztmája és púpja is volt — úgyhogy tulajdonképpen nyugodtan megalakíthattuk volna a rokkantak családi klubját — Imrich kivételével szinte valamennyien tobzódtunk a féktelen jókedvben, és nagy egyetértésben magas kort szándékoztunk megérni. Nem emlékszem rá, hogy a mamukát valaha is hallottam panaszkodni, az pedig végképp nem jöhetett számításba, hogy siránkozzon. Az önsajnálatot meg az egyéb magánbánatokat roppant káros szokásnak tartotta. S azóta, hogy megtudta: az ember szervezete nagyrészt vízből áll, a könny csupán az életadó folyadékkal való büntetendő tékozlást jelentette számára. Nem tudom, hogy az ő optimizmusa ragadt-e át a szomszédokra is, de bizony azokban az időkben nem ment ritkaságszámba, hogy mondjuk a ház legmogorvább lakója, Frima úr, a postás, magas lázban, de szinte magánkívül az örömtől áradozott, hogy nem a lábát törte, nem tüdőgyulladást kapott, hanem csak — közönséges náthát!

A mamuka természetének további jellemző vonása volt, hogy szenvedélyesen fejtett, átvarrt, kötött és horgolt mindenfélét, ami végül is nem túlságosan zavaró, ha nem követeli meg ugyanezt tőlem is. Hosszú órákat végigültem mellette kimeredt szemmel, és figyeltem, hogy fölszedi, leszedi, szaporítja és fogyasztja a szemeket, de még így is, a százötvenedik kísérlet alkalmával is, az egy sima, egy fordítottnál fél kilométeres körzetekben mindent lesodortam, a másik tűvel pedig egyfolytában kitartóan hadonásztam a szemem előtt. A horgolási tanfolyam kevésbé volt veszedelmes, talán ezért voltak kisebbek is a károk, amiket okoztam, bár a megszúrt ujjam jó hosszú ideig fájt, s csak tavasszal gyógyult be. A fonalat viszont olyan villámgyorsan legombolyítottam, hogy