Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Šrámková, Jana: A fehér szalagos lány (ifjúsági regényrészlet)

— Végül is annyi év alatt a kórházban ragadt rám egy s más, s ha akarnám, én magam is nyugodtan megcsinálhatnám az egészet — fenyegetőzött fogcsikorgatva, mire a mamuka csendes, higgadt hangon azt mondta:

— Nem ismétlem meg, amit már annyiszor elmondtam. De jól vésd az eszedbe, fiam, hogy az az út, amelyen most elindulsz, a legrövidebb út a börtönbe.

A feldühödött Imrich kituszkodta a hölgyikét a konyhából, becsapta az ajtót, s abban a pillanatban a fejemre hullott a vakolat.

— Gyenge ember — jelentette ki mamuka a fejét csóválva, s én nem győztem csodálkozni, hogyan lehet valaki gyenge ember, ha fél kézzel megemeli a konyhaszekrényt, és egy ujjával megfojtja a juhászkutyát.

Imrich jellemének egyetlen fényes oldala az volt, hogy időnként eltűnt, és hosszú hónapokig, sőt, egyszer kerek négy évig nem mutatkozott. Egész biztosan e titokzatos és sokáig tartó eltűnéseinek köszönhetően sikerült kinőnöm a pelenkából, átvészelni a bárányhimlőt, a szamárköhögést, a kanyarót, néhány influenzát, torok- és tüdőgyulladásokat és egy csonthártyagyulladást. Mamuka felülmúlhatatlan orvosi képességeinek jóvoltából nemcsak szinte vasegészséges lettem, hanem azóta betegesen undorodom a sósborszesszel, fél citrommal s egy liternyi sziruppal feljavított kamillateától. Mialatt vizes lepedőbe csavarva valósággal önkívületben kapkodtam levegő után, mamuka szünet nélkül azt bizonygatta, hogy tulajdonképpen ördögi szerencsém van, mivel csak mandulagyulladást kaptam, nem pedig valami más nyavalyát. A mai napig sem tudom, a betegségek melyik csoportjába tartozik az a „más nyavalya”, de örülök, hogy sosem kaptam meg, ugyanis az lehet az egyetlen betegség, amelyből a mamuka speciálisan elkészített hektoliternyi teája sem húzott volna ki.

Kalinčiak utcai lakásunkban időnként a mamuka lánya, Valéria is meglátogatott bennünket. Valéria az emésztési zavarok kiváló szakértője volt; egyébként két bal kezes, a szivét pedig a pénztárcájában hordta, mamuka legalábbis így jellemezte. Ahogyan évei — s főleg kilói szaporodtak — idomai csillagászati méretűek lettek, alakját elnézve gyakorta találgattam, vajon elegendő lenne-e rá a nyári szünetem, hogy körüljárjam. Látogatásai alatt részletesen beavatott minket az epéje titkaiba, mely néhány „szörnyű követ tartalmazott”, akkorákat, „mint az öklöm”, azonkívül az emésztés bonyolult folyamatába, amely viszont rendszerint „vacakolt”, ami körülbelül azt jelentette, hogy a mi kedves Valériánk gyomra egyszerűen nem volt hajlandó négy műszakban dolgozni.

— A száraz kenyeret sem tudom megemészteni nehézség nélkül — jegyezte meg Valéria elgyötörtén, miután rosszul működő emésztőszerveibe süllyedt a kilós kétszersült utolsó darabkája is, s én azon pillanatban még egy utolsó isten hozzádot mondtam a fonott kalácsnak, amelyet éber szeme éppen felfedezett a kredencen.

Mamuka másik lányát Jozef kának hívták. Modorban lakott, almával, szilvával vagy szőlővel tele illatos ládákat küldözgetett onnan. Látogatóba sosem jött, de hébe-korba kurta levelet Irt, hogy „lába szemlátomást” javul, „jelentéktelen baja eltűnőben van”. „El sem hiszitek majd, egy szép napon beállítok hozzátok, már előre örülök, hogy mindkettőtöket meglátlak, addig a viszontlátásra, az almát tegyétek a pincébe.”

Jozefka ötvenéves volt, volt egy Piroska nevű betanított kutyája meg egy elválaszthatatlan barátnője. A barátnőjét Severlnának hívták, s azóta ápolta Jozefkát, mióta annak a lába egy gerincoperáció után megbénult. Annak ellenére, hogy Jozefka már jó tíz esztendeje nem kelt fel az ágyból, mindegyik levelében arról Irt, hogy „elfutott” valahová, vagy hogy „olyan vihar volt, hogy azt hittem, kifutok a világból”.

Képzeletemben Jozefka ágya lassan repülő szőnyeggé vált, és egy cseppet sem álmél- kodom, ha egyszer besuhan hozzánk a nyitott ablakon keresztül.

— Rossz csillagzat alatt született, akárcsak a megboldogult Šimon apus. Még szerencse, hogy a természetét tőlem örökölte — állapította meg mamuka, minden alkalommal, ha Jozefka „futkosós” leveleit olvastuk. Aztán sokáig merőn nézte a falat. Nem ismertem Šimon apust, mert nem sokkal a születésem után meghalt, hatvankilenc éves korában, s ezt a kort én mindig egészen tiszteletre méltó teljesítménynek tartottam, főleg, ha figyelembe vesszük a tengernyi balszerencsét, ami üldözte.

Šimon apust a kitartás, a becsületesség és a bátorság példájaként állították elém, mert:

nem nyafogott minden ok nélkül, nem csinált a bolhából elefántot, s főleg szembe