Irodalmi Szemle, 1979
1979/6 - Šrámková, Jana: A fehér szalagos lány (ifjúsági regényrészlet)
Jana Srámková A FEHÉR SZALAGOS LÄNY* Majdnem minden gyerekbetegséget a Kalinčiak utca 3-ban vészeltem át. Az egyszobás lakásban a mamuka, a mamuka egyetlen fia, Imrich s én éltünk. Imrich — a teljesség kedvéért ezt is el kell mondanom — az elmúlt és az eljövendő korok legnagyobb, leggorombább, legdurvább frátere volt, szóval egy csirkefogó. A mamuka szerint Imrich életében mindössze két dolgot művelt: néhány évig egy kórházban ápolóskodott, és örökkön örökké gondot okozott nekünk. Ha emlékezetem nem csal, az év egyetlen napján sem mulasztotta el, hogy meg ne jegyezze: a mamuka érdekében jobb volna, ha ezt a kölyköt (mármint engem) menhelybe dugná, és nem hozna szégyent velem a saját és az egész család fejére. — Mert könnyen megtörténhet, hogy egyszer majd nem tudok uralkodni magamon, és én teszem meg — tette hozzá minden egyes alkalommal pillanatnyi jelentőségteljes csend után. Közben alaposan szemügyre vett, s úgy viselkedett, mintha kétfejű csirkét látott volna. Szentül hittem, hogy Imrich képes lenne engem nemcsak a legtávolabbi árvaházba dugni, hanem elpusztítani is, s emiatt még csak a lelkiismeret sem furdalná. Az ok, amiért nem szenvedhetett, bizonyára összefüggésben állt valamiképpen azzal az ellenszenvvel, amelyet a csecsemőt hordó szárnyasok iránt táplált. Mihelyt meghallotta, hogy a mamuka az engem hozó gólyáról mesél, megfogta a fejőt, és öbégatni kezdett: — A te korodban minden gólyát kivágnék az ajtón, s inkább az unokákat várnám. De mit csináltál te? Szerencsére a mamuka sosem vesztette el a fejét, és szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy tudja, mit cselekszik, s engem csak az ő holttestén át lehet árvaházba küldeni. Ez aztán mindig olyannyira megnyugtatott, hogy megszűnt a remegésem és nem morfondíroztam azon, mi módon csalogassam fel Imrichet a templomtoronyba és bírjam rá, hogy játékból ugorjon a mélybe. Örökké rejtély marad számomra, mivel foglalkozott Imrich, ha éppen nem aludt, vagy nem szidta ezt a keserves világot, amiért pár nyomorúságos krajcárért látástól vakulásig gürcölnie kell; hol járt, amikor nem pénz után mászkált, nem átkozta sorsát és nem helyezte kilátásba, hogy ha még egyetlenegyszer körülötte lábatlankodom, kitekeri a nyakam vagy széttép, mint a rongyot. A másik dolog, amellyel azonban inkább a mamukát gyötörte s nem engem, a lányok voltak. Időről időre megjelent eggyel, mindig csak este, amikor már aludtunk, s főleg amikor már a szomszédok is aludtak, s ez nyilvánvalóan roppant fontos lehetett, mert Imrich rettentő mód ügyelt arra, hogy a látogatásokról senki ne szerezzen tudomást. A lányok, akik hozzánk jártak, egytől egyig sápadt arcú teremtések voltak, tenyerük izzadt, s minden esetben aggodalmas tekintettel bizonygatták nekem, hogy megöli őket az apjuk, anyjuk, bátyjuk, unokabátyjuk, keresztaljuk, nagybátyjuk vagy más hozzátartozójuk, ha Imrich úr ki nem húzza őket a csávóból. Ilyenkor mindig úgy elkámpicsorodtam, hogy megettem az egész csomag ajándékcukrot, a papírral együtt, miközben Imrich benn a szobában vagy századszor ismételte el mamukának, hogy senki nem tud meg semmit, s hogy a kislány egész életében hálás lesz neki, őt pedig nem kell félteni, ő csak közvetítő. * Részlet az ismert szlovák írónő azonos című regényéből.
