Irodalmi Szemle, 1979
1979/6 - Duray Miklós: A nap foltjai (mese)
görbén néztek a kis hékásra. Gondolták, hogy hangyássá tette őt a nagy ijedtség, vagy megt'öppedt az esze a kegyetlen melegtől. De ez csak hajtogatta a magáét. , „Ami lyukas, azt be kell foltozni. Anyám lábasát is megcsinálta a drótos, amikor csurgóit belőle a tej. Az ülepemen is mindig bevarrták a nadrágot, amint kiszakadt. Hát a napot miért ne lehetne befoltozni, ha lyukas. Most el- fol'yik az összes melege, hogy majd megveszünk bele, de ha már kiürült, akkor megfagyunk, mint Ráróspusztán a kutyák.“ „Van benne egy kis igazság“ — ismerték el a körülötte állók. „Igazat beszél a pulya“ — mondogatták egyre többen. „Csakhát ki tudná ezt véghezvinni? Ilyen ember nem akad sem Nógrádban, sem Gömörben.“ Üjból búnak dőlt mindenki, mert nincs semmilyen segítség. Csak pityeregtek az emberek, pityeregtek, hogy már lucskos lett tőle a föld is. De akkor ismét megszólalt a kisbojtár. „Mily bolond emberek kendek? Ogy rínak, mintha farral jöttek vóna a világra! ... Mit csinálnak akkor, ha leesik a vas a lovuk lábáról? ... Hát patkót veretnek a patájára. Ha eltörik a szekérkerekük? ... Elmennek a bognárhoz! Ha kiszakad az ünnepi ruhájuk? . .. Bevarrja a szabó! Nos hát miért siránkoznak? Épp itt tanyázik a faluban egy vándorszabó. Uccu neki, foltozza be nekünk a napot.“ „Nocsak! Ismét szól a pulya.“ „Meglásd, kisbíró lesz belőled a másvilágon.“ „Hát hol az a vándorszabó?“ — váltotta a szót sürgetőleg a mostani kisbíró. „Miért nem bújik elő?“ Ez a vándorszabó pedig pont én voltam. A templom északi falának tövében hűsöltem, mert a nagy melegtől már vedlett a bőröm, akár a kígyóé... De ha hívtak, hát előálltam. „ímhol vagyok!“ — mondtam engedve a körülményeknek, majd annak módja szerint bemutatkoztam a nekikeseredett sokaság előtt. „Cérna Gézának hívnak . ..“ „Be tudnád foltozni a napot?“ — kérdezte nagy hirtelenjében, a kisbíró, be- lémfojtva az Illendőség szavalt. „Bizony ilyet még nem csináltam soha, de ha egy kicsit törhetem a fejem, lehet, hogy kiokoskodom valamit“ — válaszoltam tétován. „Hát akkor törd a kobakod“ — felelte a kisbíró, aztán a gyülekezethez fordult. „Most pedig menjetek haza békességgel. Ismét elhalasztjuk az általános búcsúzkodást.“ Mondanom sem kell, hogy igencsak főtt a fejem a gondtól. Előkotortam a ládafia csücskéből a mesterfoltozásokról szóló könyvet és böngészni kezdtem. Egy betű nem sok, de annyi sem volt írva az ilyenféle munkáról. így nem maradt más hátra, gondolkozni kezdtem. A foltozás egyszerű munka, azt jól kitanultam. De hogyan jussak fel abba a magasságba? Halandó ember nem tud készíteni olyan hosszú létrát. És ekkor jutott eszembe Jákob. Neki van egy égig érő lajtorjája. Ha most azonnal szólok, estére talán a rendelkezésemre tudja bocsájtanl, és az éjszaka folyamán, amikor mégiscsak kevesebb hévvel süt a nap, nyugodtabban dolgozhatok. Mindjárt munkához láttam. Kifutottam a templomkertbe és szólongatni kezdtem Jákobot. „Jákob, Jákob, jelentkezz!“ Lehet hogy a nagy melegtől meggyengült a hangom, mert csak az ötödik vagy a hatodik hívásra válaszolt. „Mit óhajtasz, Cérna Géza?“ „Nagy gondban vagyok. Kilyukadt a napunk és be kell foltoznom.“ „Ez bizony nagy feladat.“ „Szükségem van a segítségedre, Jákob.“ „Mit tehetek érted, Cérna Géza? Mondd!“
