Irodalmi Szemle, 1979
1979/6 - Duray Miklós: A nap foltjai (mese)
„Támaszd a létrádat a naphoz, úgy hogy a másik vége itt legyen a temető falánál.“ „Tudod-e, hogy nagyon nagy a te kérésed?“ „Tudom, Jákob, tudom. De ha nem segítesz, mindannyian itt pusztulunk.“ „Rendban van, Cérna Géza. Más kérésének nem tennék eleget, de mivel te kedves vagy nekem, megcsinálom. Várj este azon a helyen, ahol mondád.“ A többi már csekélység volt. A kádárral faragtattam egy lábbelit nyers akácból, a böllértől szereztem nyers ökörbőrt, melyből ruhát készítettem magamnak, hogy megvédjen a nagy hőségtől. Oldalamra szekercét kötöttem, ha véletlenül megcsúsznék a létrán, legyen mivel kapaszkodnom. így felszerelkezve vártam az estét a templomkertben a kőkerítés mellett. De ne szaporítsam a szót. Jákob hajszálpontosan beváltotta az ígéretét. Kora reggelre pedig elkészültem a munkával. Aztán az egész falu engem ünnepelt három napon keresztül. Folyt a jó savanyú füleki bor és Szécsénytől Tőrincsig repkedtek a sült libák. A nagy dáridó közepette pedig elgondolkoztam azon, hogy ugyan mire mentek volna ezek a szerencsétlen emberek az én tudásom és jártasságom nélkül. De hirtelen elszégyelltem magam, mert bizony az ötlet a kisbojtáré volt, én csak végrehajtottam. A rendre pedig a kisbíró felügyelt, hogy Jákob segítségéről ne is szóljak. így hát rádöbbentem, hogy egymás nélkül bizony nem jutottunk volna semmire. És hogy szerénységemen ne essék csorba, harmadnap hajnalán csendesen továbbálltam, majd Heves felé vettem utam. Lám, ekkortól vannak foltok a napon. Ha kormos üvegen keresztül megnézitek, ti is láthatjátok.
