Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Tóth László: Ákombákom (meserészlet)

TÖTH LÁSZLÓ

Részlet egy készülő gyermekkönyvből

— De most már ideje volna ennünk is — szólalt meg Kriksz nagy bölcsen, miután nem bírta már szusszal a tapsikolást. S ha egyszer az ember nem bír tovább tapsolni, akkor valami mást kell csinálnia. És a legokosabb, ha ilyenkor nekiáll enni. — Igazán ideje volna ennünk — mondta még egyszer.

— Mennünk? — értette félre megint Kraksz.

—• Ennünk — ismételte meg Kriksz.

— Ja. Az jó — gyűlt fény Kraksz szemében.

— Ennünk, ennünk, de mit? — türelmetlenkedett Kiskata.

— Labodát — javasolta Kriksz.

— Labdát? Juj, az kicsit rágós lehet — borzongott Kraksz.

— La-bodát — hangsúlyozta meg Kriksz. — Paréjt, ha így jobban érted. Vagyis spenótot.

De ettől meg Kiskata és Julijul hátán futott végig a hideg.

— Juj, juj, csak azt ne! Otthon is folyton az van! — kiáltották szinte egyszerre.

— Akkor meg karalábét — mondta Kriksz.

— Mit? — kérdezte Julijul, mert nem értette jól.

— Karabálit — világosította fel a kislányt Kraksz, mert ő bezzeg me.gint jól értette, mint mindig.

— Karabálit? — kérdezte Kiskata és Julijul. — Az nagyon finom lehet — tették még hozzá lelkendezve.

Kriksz erre lehajolt, és előhúzott a földből egy terebélyes karalábét. Hogy honnan a csudából kerített ide az erdőszélre karalábét, az maradjon az ő örök titka. De azért valószínű, hogy közben előkotort a zsebéből egy szem karalábémagot, észrevétlenül a földre ejtette, s a mag tüstént kikelt és megnőtt. Ezután Kriksz kést húzott elő a zsebéből, mert olyan csudálatos zsebe volt, hogy elég volt belenyúlnia, máris az akadt a kezébe, amire éppen szüksége volt.

— Jé, egy kés — tátotta a száját Kraksz, amikor rájött, hogy nem virágszál az, amit cimborája a kezébe nyomott. — Kész — tette hozzá, de azért a biztonság kedvéért még meg is szagolta. így történt, hogy a virág, ami a kezében volt, s amelyik egyáltalán nem virág volt, hanem kés, majd lenyisszantotta az orrát.

— Nincs illata — állapította meg szomorúan —, mire való akkor?

— Fölnégyelni a karabálit — magyarázta Kiskata.

— Fölhatolni nem lehetne? — okoskodott Julijul.

— Igaz is, föl kell hatolni — okoskodott Kraksz is —, akkor nagyobb darab jut belőle mindegyikünknek. Mert, ugyebár, a hat az több, mint a négy.

— Ugyan minek hatolnánk föl, ha csak négyen vagyunk? — zsörtölődött Kriksz, figyelmen kívül hagyva Kraksz óriási ötletét.

— Ti csak négyeltek-hatoltok — zsémbeskedett Kiskata —, én meg éhes vagyok, mint a kakas. Akarom mondani, mint a farkakas. Vagyis a farkas.

— Akkor oszd szét a karalábét — tanácsolta neki Kriksz. De amikor látta, hogy Kiskata falatnyi darabkákat készül leszelni a karalábéból — egyikat

Ákombákom