Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
Äsítoznak, fenekednek, gyűlölnek. Alja- nép, felettük állok, mégis megtaposnak. Birikének párás a szeme a megvetéstől. Csak erőm legyen. Itt az utolsó megpróbáltatás. Visítok, karmolok, védekezem. Ha túlélem, megtisztulok és a csúcsra érek. Talán még férjhez is megyek. Ö ez az egyedüllét. Visítani is jobb párosán! A vésztörvényszék úgy döntött, hogy ezután a cigánygyerekeket tanítom majd francia udvari etikettre és angyalbrigádot szervezek közöttük. — Rúgj beléjük — hörgi a lelkem —, tagadd meg az engedelmességet, mert ösz- szeroppansz ...! Nem roppanok — harapom ősze az ajkam, hogy kicsorbul két fogam és a nyelvemből vér csordul —, kibírom ... A purdékat kinevezem apródoknak. A nagyobbak már francia négyest táncolnak, a kamaszok komornyíki egyenruhában feszítenek. A banyák lornyonon nézik gyermekeik kecses játékát és boldogan mosolyognak. Siker. Bv végén a vajdát király- lyá koronázzuk. A tv is kijött és az UNESCO köszönő levelet küldött nekem. Mindenütt óriási eredmények. A falu szeme láttára mennybe megyek. Hosszan és megbocsátóan elbeszélgetek apával és anyával, s megtudom tőlük, hogy nem tudják, szerették-e egymást valaha, de azért váltak el, hogy ne legyenek együtt. S ha nem válnak el, talán együtt maradnak, de nem biztos. Mert az élet — maga az élet, bizony ... S végül, de nem utolsó sorban: István ölében majdnem olyan jól érzem magam, mint valamikor a Kiliánéban. Bár a gerincem már nem bizsereg olyan erősen, mint akkor régen ... GRENDEL LAJOS KIRAKATRENDEZÉS Élénken emlékezett még, hogy a koponya hátsó felén, hajszálvékony, de szemmel jól látható repedés húzódott, átszelve az egyes csontfelületek varratait. Záká- nyos számára a koponya hétköznapi látványa évek óta élete értelmét jelentette, minden részletét bensőségesen ismerte és értette merev vigyora törvényszerűségeit. A nap különféle szakában megvizsgálta már a koponyát a kirakatban, napfénynél és ellenfénynél, szerette és bensőségesen Ö-nek nevezte. Egyszerűen és sokat mondóan — Ö. Egészen bizalmasan — 0. Első találkozásuk emléke olyan ragyogóan és tisztán élt az emlékezetében, mint egy jelenés. Akkor — emlékszik — ment az utcán, maga sem tudta, hogy hová, miért, de érezte, hogy mennie kell. Valami történni fog, Oj valóság kezdődik. A régi, megúnt kép összetöredezik, mint az álmatag autók üvege, melybe egy folyami homokot szállító teherkocsiról kavics repült. Zákányos érzékeny lélek, gyakran voltak hasonló megérzései, kesernyés pillanataiban hülyeségeknek nevezte őket, de hitt bennük, mert így érezte meg azt is, hogy a taknyos kisvárosban soha nem terem számára babér. Még tölgyfalomb is nehezen, az utcák teli akáccal, a parkok gesztenyével. Mégis itt maradt. Addig maradok, amíg bírok, gondolta néha, azután elmegyek... De Zákányos még bírta, hát maradt. S már most meg kell mondani, hogy ebben Ö-nek is jelentős szerepe volt. Visszatérve első találkozásukhoz, mely olyan volt, mint egy jelenés, figyelemreméltó, milyen rövid időt vett igénybe, későbbi jelentőségéhez képest szinte baga- telt. Mint már említésre került, Zákányos ment az utcán — maga sem tudta stb.... — és egy kirakatban meglátta a koponyát. Ez Ö, mondta azonnal, és érezte, hogy nagyon nagy horderejű esemény részese volt, amely egész életére kihatással lesz. Jelenésnek is ezért nevezte el a találkozást, csak csüggedtebb perceiben nevezte hülyeségnek, mikor hogyan! Nem nagy eset — látszólag semmi —, de Zákányos a hullaszagú kisvárosban már megtanulta, hogy a felületesnek mutatkozó, látszólag jelentéktelen dolgoknak is mély benső értelme lehet. Ezért nyugalomra intette önmagát, józan mérsékletre és várta, hogy egyszer majd ennek a találkozásnak is megmutatkozik a mély benső értelme. Türelmesen rótta a taknyos kisváros koszos utcáit, készségesen szóbaállt trampli lakóival, blőd kérdéseikre bátran
