Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
megjelelt, bólogatta, meghallgatta süket dumájukat és várt... Türelem rózsát terem, mormolta maga elé időnként hangosan. A koponya nem szólt ilyenkor, de Zá- kányos úgy látta, mintha a varratokat átszelő, vékony repedés idegesen megbor- zongana. A koponya mély, üres szemüregei nem csillogtak az élet derűjével, de ez nem zavarta Zákányost, hiszen azért koponya, hogy komor legyen, s valóban: a szemüregek sejtelmes homályba merültek. Igen, suttogta várakozva Zákányos, ó igen ... Azt, hogy miért suttog, ugyanúgy nem tudta, mint ahogy azt sem, hogy miért császkál a kisváros leprás utcáin, mint ■egy holdkóros, ahelyett, hogy valami értelmes munkát végezne. Talán még pénzt is kereshetne, ha nagyon akar. Értékteremtő, hasznos foglalatossággal telnének el a napjai, a társadalom megbecsült tagja lehetne. Bizonyára Ö is megbecsült tagja volt a társadalomnak, komoly szellemi munkása, onnan lehet a koponyán az a repedés, a megfeszített agymunka szétfeszítette a koponyavarratait. De ezek a gondolatok csak rövid időre kötötték le Zákányos figyelmét, aztán elfelejtette őket, s már ez járt a fejében: répa retek mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó, s amikor újra az jutott eszébe, hogy hasznosabban is munkálkodhatna, már csak legyintett: eh, nem lehet, mit szólna Ö...? De Ö soha nem szólt semmi és Zákányos tudta, hogy már nem is fog szólni soha, ez a sorsuk, mindkettőjük sorsa: a sajtszagú kisvárosi repedt koponyák nem beszélnek. Az az igazság, hogy a koponya — a bűnös kisváros trehányságára jellemzően — egy sajtkereskedés kirakatában vicsorgott, mellette két rozsdamarta kengyel, egy repedezett agyagkorsó és néhány penészes rézpénz, a helyi múzeum tulajdonát képező régiségek. Felettük, rajzszegekkel feltűzött, megsárgult papíron fakó felirat küzdött az érdektelenséggel és népszerűsíteni próbálta a múzeum történelmi jelentőségű értékeit, a múzeumba csábította a látogatókat de a lelketlen kisvárosiak úgy mentek el a kirakat előtt, hogy figyelemre sem méltatták a nyiszlett kincseket. Zákányos kietlen őszi délutánokon megfigyelte, hogy csupán egyetlen, jelentéktelen külsejű, übercihe- res férfi áll meg minden esetben a koponya előtt és rákacsint. Persze, hősünk megkönnyebbülten állapította meg, hogy bizony a koponya ugyanúgy nem reagál a furcsa csodabogár kacsintására, mint az ő szórakozott mormolására, s ez a konsta- tálás jóleső megelégedéssel töltötte el. Őszintén bevallotta magának, hogy nagyon fájt volna neki, ha Ö előnyben részesíti a furcsa szerzetet. Ismerte a csodabogarat — mint mindenki a taknyos kisvárosban —, valamikor a zsitvatoroki béke idején érkezett egy öszvéren a városba, hogy önzetlen cselekedeteket végezzen, és ottragadt. A negyvennyolcas forradalmat is átvészelte, a világháborúk idején bujkált, mint katonaszökevény, hogy ne kelljen egy pillanatra sem elhagynia a várost, melynek szőröstül-bőröstül szentelte magát. Az utóbbi években azonban egyre gyakrabban ólálkodott a koponya előtt, a város lakói gyakran látták, ahogy arcát a kirakatüvegre nyomja s az orra belapul. Töméntelen szóbeszéd járta róla, a kövér háziasszonyok úgy tudták, hogy egy középkori káderezés során lefokozott és megbízhatatlanná vált keresztesvitéz. Az eni- berek eltűrték maguk között, kedvelték is a maguk módján, egy idő óta már mosogatóvízzel sem öntötték le, amikor a homályos utcákon osont. Már a kutyák is csak néha tépték le róla a nadrágját. Zákányos egyszer az Ö szeme láttára felelőségre vonta a sajtüzlet kirakata előtt. — Hát maga? ... Ö nem szereti, ha bámulják ...! — Ö igen, igen — hebegte zavartan az überciheres csodabogár és kínosan Záká- nyosra mosolygott —, talán majd máskor, igen, talán ... És beleveszett a ködbe, rogyadozva és szomorúan elinalt, csak egy kutya ugatása jelezte, merre tűnt el. Zákányos már megsajnálta, hogy ráripakodott, nem kellett volna elijesztenie, ezt nem érdemelte tőle, éppen őtőle, aki maga is az Ö nagy tisztelője és híve. Persze, a kövér háziasszonyok mosogatóvize, melyet kezdetben ráöntöztek, megtörte önbizalmát, gondolta, a kisváros bűnös hajlamai és iszonyatos fertője felőrölték bátorságát, hiába volt valamikor keresztesvitéz. Amíg ezek történtek hidegre fordult az idő, az őszből tél lett, kisvárosi zimankó, alattomos és kegyetlen, befagyott a patak és síkos lett a járda, a bűnös lakók csúszkálva jártak az utcán és gyakran fenékre estek. De ekkor Zákányos már nem érezte a hideget, mert egész teste
