Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - FIGYELŐ - Bereck József: Egyszerű szeretet

együtt. Eszmélésének bábái tulajdonképpen jóságos, de sorsukba gabalyodott és rokkant, szánalmas-nyomorúságos figurák voltak: Katz doktor, a néger negyed tudálékos, naivan becsületes zsidó orvosa, Ha- mil úr, a vénségére bölccsé vált arab szőnyegkereskedő, aki „mindig választékot hord a beszédében”, a szenegáli transz- vesztita Lola asszony, aki egyébként „talpig becsületesen érző férfi”, s egykor ökölvívó is volt, vagy a fekete társaival még Párizsban is törzsi közösségben élő kame- rumi Valumba úr, de mindenek előtt és fölött Rosa mama, Momo elemi szeretet- sóvárgásának vénségére elformátlanodott, szellemi és testi rothadásnak indult kényszer-alanya. Lengyelországból indult — „amikor még szép volt, és nem volt közérzete” — az ősi foglalkozás léleknyomorító útjára, amely Marokkón és Algérián keresztül vezetett Párizsba, majd a német megszállás alatt egy feljelentés következményeképpen Auschwitzba. A haláltábort ugyan megúszta, de „sose tudta összeszedni magát belőle... azt hitte, hogy még most is érvényes”, egyszóval: „olyan egyén volt, aki előtt még ott állt az egész múlt”.

A könyv megjelenését követően némely kritikák szemére vetették Ajarnak, hogy „Momo bácsi meséjét enyhe, de tartós bűz lengi körül, az antiszemitizmusé ..Való igaz, hogy Ajar főhőse faji előítéletek szavaival is él, ám az írói szándéka is nyilvánvaló: a fajgyűlölet megjelenítésével éppen annak abszurditását bizonyítja. Érzésem szerint a regény világának hitelessége látta volna kárát a fejgyűlölet másfajta, sokkal evidensebb írásai elítélésének, hiszen hitelrontó anakronizmusnak tűnhetne, hogy a zsidó Rosa mama hithű és öntudatos muzulmánnak nevelte a gondjaira bízott és nála ragadt Momót. Lebüdösarabozta, igaz, „de faji téren mégis mindig korrektül viselkedett”. Olyany- nyira, hogy nemcsak emberségre neveli, nemcsak a rettegett Gyámhatóságtól védi meg Momót („Franciaországban nagyon védik a kiskorúakat, és börtönbe csukják őket, ha senki nem törődik velük”) hanem állítólagos apjától, az egykori gyilkos arab stricitől is, aki tizenegy év elmegyógyintézeti kezelés után megjelenik, hogy visz- szakövetelje fiát. Az addig eredményesen kisfiúsított Momo nem ringatja ábrándokba magát, tudja, hogy Rosa mama nem végleges megoldás, de azért mérhetetlenül hálás „anyaoroaszlánkodásáért”. Egy kicsit ugyan sajnálja, hogy úgy igazából nem tartozik senkihez, de mindezt a Rosa mamához való erős hűsége jegyében, hiszen „A szemem előtt ment tönkre, és néha csöndben néztük egymást, és együtt féltünk, mert nem volt más egyebünk a világon”.

Tulajdonképpen két mérhetetlen önzés csap össze Momo és Rosa mama kapcsolatában, a végletek összeütközésének minden hevességével és abszurditásával, ám mégiscsak az emberi egymásrautaltság, egyszerű szeretet megtartó erejének igazolásaként. Rosa mama a természet törvényei miatt” végül is meghal, de avval az eltékozolt életet is kiteljesítő érzéssel, hogy Momo szerette őt a halálba, megrá- zóan, felemelőn.

Végezetül hadd szóljak Ajar könyvének nyelvi erejéről, minősítve így egyúttal Bognár Róbert bravúros fordítását is. A könyv minden mondata — néhány hosz- szasan moralizáló nagy didaktikus bekezdéstől eltekintve — Émile Ajar rendkívüli nyelvteremtő készségét és erejét igazolja. A szlenges-argós köznapi beszéd, az ön- tömjénező szóáradat, az utcasorki fecsegés, a játékos félrehallások, a találóan beépített nyelvi panelek, az olvasó számára szokványértelmüket megőrző „eltérített” kifejezések, a legváltozatosabb nyelvi pongyolaságok és közhelyek, a választékosság látszatát keltő semmitmon- dások elegyéből olyan feszes, szigorú, mondhatni öntörvényű Momo-nyelvet teremt, amely szinte megismételhetetlenül tárja elénk a kis főhősnek a világról, a szeretetről, barátságról, szerelemről, súlyos erkölcsi kérdésekről, társadalomról és politikáról mintegy „menet közben” kialakuló nézeteit. A könyv nyelvezete egy kicsit J. D. Salinger Zabhegyezőjére emlékeztet, de sajátságos francia humort, könyörtelen moralitást, tragikus líraiságot ötvöző hangvételével természetesen más irodalmi példákra is; ám senki és semmi másra nem hasonlít. Bizonyára ez győzte meg a Goncourt Akadémia tekintélyes tagjait, amikor 1975-ben — igaz, hosszas té- pelődés után — Ajarnak ítélték oda a legrangosabb francia irodalmi díjat. Véleményem szerint joggal, mert az Előttem az élet a modern francia próza kiemelkedő regénye.

Én a magam részéről Momót, ezt a sze- retetre és szeretni vágyó emberséges kis- arabot, aki jól tudja, hogy előtte az egész élet, de mégsem emészti magát miatta,