Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - KRITIKA - Varga Imre: A csillagok visszfényei

inkább a rendszerbe foglalás igényével készült. S így talán a termékenyítő ereje sem lesz olyan erős, mint Weöres, Vas István vagy Tandori műfordításgyűjteményének. Az az eszmény, melyet érzelmes (sőt: érzelgős) versekhez hajlónak neveznék, nem fogékony az avantgarde alkotásaira. Ezért maradhatott ki ebből a válogatásból pl. Eliot, Ezra Pound, Tzara s talán Eluardnak, Rilkének, Rimbaud-nak is ezért kaptak helyet inkább a dalszerű versei, a szonettek, s nem a bonyolultabb szövetű prózaversek vagy szabadsorú látomások.

Műfordításról lévén szó, aligha kerülhető el a tartalmi és a formai hűség problémaköre. A hűség — nem azonosság. Hiszen az eredeti vers minden tartalmi és megléti jellegzetességét, egészen az apró árnyalatokig lehetetlen visszaadni. A hűség — akárcsak a magánéletben — kompromisszumok sora. A művészi tolmácsolás nem hagyhatja figyelmen kívül az eredeti mű tartalmát, szellemét, viszont anyanyelvének törvényei is kötik, s tovább bonyolítja a műfordító munkáját a nyelvek szerkezete, szemlélete közti különbség Is. Téma, tartalom, zeneiség, hangzás — mindezeket az összetevőket lehetetlen olyan arányban vegyíteni, hogy az pontosan megegyezzék az eredeti vers keverék-arányával.

Rácz műfordítói hűségével általában nincs baj. A könyv több versét összevetettem a meglevő magyar fordításokkal, s ahol módomban állt, az eredetivel is. Noha — megvallom — a Csillagsugárzás nyelvi eszménye egy kissé idegen számomra, a múlt vagy félmúlt irodalmára tartom jellemzőnek. A bús, a kéj, a hölgy, a dana, a méla, a köny- nyek árja (Lermontovban és Propertiusban is!), a drága, az édes kulcsszavakká válnak, akárcsak Rácz saját költeményeiben. A felsorolt szavak nagy részének divatja pontosan datálható a századelő, a szecesszió, a Nyugat első nemzedéke idejére. S ezzel talán közvetve azt Is éreztetem, hogy a Csillagsugárzás legsikerültebb (eredetihez is hű és magyarul is jól, szépen hangzó) átültetései azok, amelyek ezzel a stíluseszménnyel atyafiságban állnak. Másutt, pl. a Villon-fordítások némely helyén, zavaróak. A Ballada és könyörgésben például:

Noé apánk, kitől a bor ered, és te is, Lót, ki pincédben piáltál, és mámor szülte, bő szerelmedet megünnepelni lányaiddal háltál...

Talán ez a kiragadott szakasz is megérteti, mire gondolok. A piálás, góré környezetéből kirí a finomkodó „Mámor szülte bő szerelmet megünnepelni”, s egy másik Villon-balladában a „kéjt lel a testeden”, vagy a Dal vagyis inkább rondó címűben a „holtak bús ködszelleme”. S ha már Villon-nál vagyunk, megemlítem azt Is, hogy a nagy vagabund-költő Rondó című rímjátékát Rácz alighanem félreértette. A kis nyolcsorosban szereplő Jenin (Jean) l'Avenu — az irodalomtörténészek szerint „egy ismeretlen férfi neve”. S a vers, Illetve Villon arra biztatja ezt a bizonyos Jenin-t (akit Weöres Csavargó Danira keresztelt), hogy mosakodjon meg, mert szutykos a bőre. Rácz viszont nőnek véli Jenin-t, s, íme, így magyarítja Villon „lefordíthatatlan” versét:

Jenin l'Avenu, te drága, gyere, jürödj velem.

Barnán villan a lába,

Jenin l'Avenu, a drága,

ha talpig meztelen belecsússzon a kádba.

Jenin l'Avenu, te drága, gyere fürödj velem.

Szegény Frangois-ról sok rosszat összeírtak már, mondván, hogy iszákos volt, bordélyokba járt, börtönbe csukták, s hogy vér is tapad a kezéhez, de arról, hogy férfiakkal Járt volna fürdőzni, akiket ráadásul „drágá”-nak nevezett, még nem olvastam.

A Superville-vers (magyar címe: Zápor) a zsarnok és az eső szembeállítására épül. A zápor lemossa a világ szennyét, porát, paskolja a kisbárányt, az anyát és gyermekét,