Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - NAPLÓ - Cselényi László: Fordítás vagy magyarítás?
lógiája ihlette, ha első francia vállalkozásaimat a nyelvtanulás kiegészítéseképpen használtam föl, az újabb magyarításokat egyre inkább egy-egy több fordítót foglalkoztató, műfordítás-gyűjtemény hívta létre, melyre én is szerződést kaptam. Kétoldalú (könyvkiadó-műfordító) kapcsolatról lévén szó, a fordítónak természetesen nincs nagy választási lehetősége. A kiadó, a sok évtizedes gyakorlatnak megfelelően, megbízható, szöveg és formahű fordításokhoz ragaszkodik mindenekelőtt. Hogyan tudom ezt összeegyeztetni az elképzelt ideállal? Két példát szeretnék említeni a sok helyett. Az egyik: Samuel Beckett Comment c’est című „re~ gényének” első fejezetéből fordítottam néhány bekezdést jóegynéhány esztendővel ■ezelőtt. Maga a mű olyan hatást gyakorolt rám annak idején (hatvanegyben jelent meg franciául, én hatvanhatban olvastam Párizsban), hogy gyökeresen átformálta, vagy legalábbis segítette átformálni egész addigi elképzelésemet irodalomról, esztétikáról, regényről, versről, s szinte automatikusan kezdtem el fordítani, többek közt azért, hogy a lehető legpontosabban megértsem az egyébként francia anyanyelvű olvasót is alaposan próbára tevő bonyolult szöveget. Kiadói érdeklődés hiányában, hamarosan abba is hagytam persze az egészet, s csak mostanában, hogy évek múltán előkerült a fordítás-töredék a Dócziné ládájából, döbbentem rá a fölfedezés örömével: majdnem olyan ez az általam fordított Beckett-szöveg, mint az újabb, éppen akkortájt, a fordítással egy- időben írt verseim-szövegeim, beleillik saját szövegembe. így lett a Comment c’est néhány bekezdésének magyarításából Változatok a fehérre című, Samuel Beckett hatvenedik születésnapjára befejezett szöveg-montázsomnak egyik, talán nem is a legrosszabb fejezete. A másik példa: A hitem szerinti legnagyobb kortárs szlovák költő, Milan Rúfus verseit az elfogadott normák szerint igyekeztem fordítani néhány esztendeje a Madách kiadó Rúfus-válogatása részére. Rúfus verseit én költői eszmélkedésem óta ismerem (az Až dozrieme című első Rúfus-kötet 1956- ban jelent meg, legelső verspubllkációim- mal egyidőben), ám e költészet mélyrétegeivel voltaképpen csak most, a fordítás kínjai-gyötrelmel között kezdtem valóban jnegismerkednl. Aztán elkészültek a fordítások, volt amelyik sikerült, volt amelyik kevésbé sikerült, napi teendőim kényszerítő nyomására félretoltam az egészet, de a szöveg (az eredeti és az általam fordított Rúfus-szöveg) tovább dolgozott bennem s önállósodott. Forrt, érlelődött. S magam is meglepődtem, amikor több hónapi, talán több évi, rejtőzködés után egyszerre csak önálló „versként” kívánkozott a napvilágra, szinte tudatos közreműködésem nélkül, csak a tudatalatti régiókban munkálkodván. így transzformálódott át A pitypang mítosza című saját (én legalábbis sajátomnak hiszem) „költeményemmé”, noha egyetlen szava sem „az én szövegem”, hanem Rúfus-szövegek általam készített magyarítása, illetve e magyarítások részleteinek a tudatalatti megszervezte kollázsa. íme, két példa a rengeteg helyett. Fordítani különben szlovák, cseh és francia nyelvből fordítok, e három nyelvet bírom annyira, hogy vállalkozni merek a belőlük való magyarításra. Ám e tény korántsem jelenti azt, hogy az egyetemes irodalomnak e három nyelven kívül eső területeit kirekeszteném érdeklődési körömből. Sőt! Köztudott, hogy még klasszikus műfordítóink is (s méginkább a maiak!) egykét világnyelv kivételével, általában nyersfordítások alapján dolgoztak. Számunkra, csehszlovákiai magyar fordítók számára senki nem fordítja le „nyersen” az eredeti, mondjuk szanszkrit, eszkimó vagy bantu-néger szöveget, marad tehát, ha mégis érdekelne bennünket az ezen nyelveken megjelent szövegekből való magyarítás, a közvetítő nyelv. A szláv nyelvekhez a rokon cseh vagy szlovák, a többihez (főként a latin meg a különben amúgyis francia fordításokban elterjedt orientális és afrikai nyelvekhez] a francia. Megint csak példának: A lengyel Kochanowski és Rózewicz verseit vagy az Ilja Muromec meggyógyulása című ó-orosz bllinát a rokon cseh, illetve szlovák nyelvű tolmácsolások közvetítésével magyarítottam, továbbá a sumer, hettita vagy Indián szövegeket is, míg A szerelem füve című védikus varázséneket, s még néhány, máig be nem fejezett párdarabját, a francia nyelvű Véda s egyéb közvetítések segítségével. S e ponton kell visszakanyarodnunk Szenei Molnár Albert zsoltárfordításaihoz s mindahhoz, amit már előbb a műfordl-