Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - NAPLÓ - Cselényi László: Fordítás vagy magyarítás?

tással-magyarítással kapcsolatosan elmondtunk. Mert vajon nevezhető-e még a fent leírt művelet fordításnak, s ha nem nevezhető annak, akkor minek nevezhető? Hisz nézzük csak közelebbről! A francia nyelven olvasható védikus szövegek, magától értetődik, már parafrázisok, nem szólva a csehül megjelent sumér, hettita vagy indián szövegekről, melyek már két, sőt háromszoros parafrázisok, hiszen a cseh fordító is közvetítő nyelvből vagy nyelvekből (angol, német, francia) „cse- hesített”, hogy úgy mondjuk. Van-e hát elfogadható magyarázat egy ilyen műveletre, mint amit itt elkövettünk?

Van.

Van, ha nem a műfordítás XIX.—XX. századi romantikus vagy pragmatikus, információ-közvetítő elméletéből indulunk ki s nem e szemszöből vizsgáljuk a dolgokat. E gyakorlati műfordítás-elméletnek századunkban amúgyis tekintélyes és nagyrészt engesztelhetetlen ellenfelei vannak Ezra Poundtól Weöres Sándorig, noha ez utóbbi (kényszerítő életkörülményei hatására) maga is könyvek tucatját „műfordította” (e jellegű életművét az Egybegyűj- tött műfordítások nemrég megjelent, bámulatot és irigységet egyaránt kiváltó, három impozáns kötetében tette asztalunkra a Magvető Könyvkiadó), s harcias vitairatban soha nem fejtette ki álláspontját, illetve ellen-álláspontját e kérdésben, csupán egyre inkább tért hódító műfordítói gyakorlatából sejthetjük, hogy szíve szerint inkább híve ő is a magyarításnak, mint a forma- és tartalomhű fordításnak.

Ellenpélda hát van elegendő. Mert az immár említett Szenei Molnár Albert, Hel- tai Gáspár, Bornemissza Péter, Károli Gáspár magyarításai (de említhetném akár a Halotti Beszédet avagy az Ómagyar Mária-siralmat) ugyanúgy ellen-poétikái a legújabb időkben kanonizált szolgai, egy az egyhez való műfordításnak, mint a már ugyancsak említett Ezra Pound elmélete, a francia (s amennyiben tudomásom van róla, az egész nyugat-európai) gyakorlat, amely máig nem ismeri a formahű közvetítést, s a homéroszi eposzok példának okáért gördülő olvasmányos prózában olvashatók mindmáig franciául — az már persze más kérdés, hogy célszerűbb megoldás-e ez, mint mondjuk a Devecseri Gá- bor-féle Homérosz-fordítások? —, a Weöres Sándor-féle magyarítás-gyakorlat, amely, noha paradoxonként hangzik, megítélésünk szerint a Psychében érte el tökéletes csúcsformáját, vagy Papp Tibor úgynevezett „vendégszövegei”, melyek néhány René Char-vers magyarításából kiindulva teremtenek variációk, permutációk segítségével egy teljesen önálló, senki mással össze nem téveszthető, eredeti Papp Tibor-kötetet.

Mindez, mondottuk, ellenpéldák a mára általánosan elfogadott, forma- és szöveghű műfordítás magyar nyelven különösén reprezentatív példáira (Babits Dante-för- dítása, Vikár Béla Kalevalája, Szabó Lőrinc, Nagy László egész műfordító-élet- műve).

Nem áltatom magam azzal, hogy egy ilyen évszázados vagy talán évezredes pör- ben, melyben ráadásul olyan megfellebez- hetetlen tanúkat sorakoztattunk föl pro és kontra, mint az említettek, döntő érvényű megállapításokat lehetne tenni egy ilyen szükségszerűen vázlatos és rövidre szabott műhelyjegyzetben. Nem is ez volt a célom. Inkább csak megpróbáltam kijelölni, főként saját használatra, problematikánk határait.

E sorok írója, két évtizedes, többé-ke- vésbé rendszeres gyakorlat után, s Hviezdoslav több, mint hétezer soros elbeszélő költeménye fordításának a gyötrelmei közben jött rá, hogy számára járhatatlan út a szöveg és formahű, manapság immár kanonizált műfordítói gyakorlat. Irigységgel és bámulattal szólhatok csak azon mesterekről és pályatársaimról, akik ezer és tízezer sorokat képesek egyenletes színvonalon fordítani s teljesítményükön nem csak az izzadságszagot érezni, hanem az invenciót is. Gondolom, alkat kérdése is az ilyesmi, többek között. Aki, mint Devecseri, Rákos vagy Jánosy époszok sorát képes magyarítani (Iliász, Odüsszeia, Sahnámé — Devecseri; Gilgames, Agyagtáblák üzenete — Rákos; Rámajána, Az elveszett paradicsom — jánosy), az mindenesetre többet érdemel egyszerű elismerésnél. Jómagam mégis inkább az ellentáborra szavazok és szívemhez közelebb áll az Ezra Pound-i, Weöres Sándor-i ideál, s ezt szeretném a gyakorlatban is cselekedni.

S hogy miért? Azért, mert miként már említettem, a műfordításnak-magyarítás- nak szerintem sem csak egyszerűen információs jelentősége van. Ismeretes, hogy sokan csupán azért fordítanak le egy-egy verset, hogy jobban a közelébe férkőzhessenek vagy csak egyszerűen, hogy jobban megértsék. Van azonban ettől Izgalmasabb