Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „... minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útjára kényszerül” (Beszélgetés Dobos Lászlóval)

Tíz évig szerkesztetted az Irodalmi Szemlét, Fábry Zoltán főmunkatársi segédletével. Tagadhatatlan, hogy a halála óta már eddig is jelentős és alapvető lépéseket tettünk gazdag szellemi és erkölcsi hagyatékának hiánytalan föltárása, értékelése és értelmezése, megőrzése és továbbadása érdekében. De még korántsem tettünk eleget. Milyen személyes emlékeid vannak róla? Hol van Fábry igazi helye irodalmi és szellemi életünkben, s mit kellene tennünk ahhoz, hogy ezt az őt megillető helyet mielőbb elfoglalhassa?

— Fábry halálával légüres tér támadt irodalmunkban, amit azóta sem sikerült kitölteni. Legszívesebben az élő Fábrynak mondanám, hogy lekötelezettje, adósa vagyok életem végéig. Elhatározásom, hogy terjedelmesebb írásban beszélem el őt, ahogy és amilyennek én láttam. Életének utolsó tizenöt esztendejében közel voltam hozzá, leveleztünk, s mint a Szemle főmunkatársát, szinte havonta meglátogattam. Bennem van a táj, ahol élt, a hegyek, a völgy, a falu, a ház. S Fábry élő alakja. Stószra tanácsért, tisztábban látó, eligazító véleményért mentem. Szellemi életünkben számomra mindeddig Fábry a legnagyobb élmény. Ismeretsége ma gyakori hivatkozások tárgya, de hivalkodásé is. Szeretném ezt elkerülni, mert az emlékezésbe bújtatott dicsekvés is bántaná emberi szerénységét.

Nevéhez fogalmak sora társul. Fábry és Stósz — egybefogódzott szavak. De amíg összenőttek ... Via Stósz, egy idő után így is címezték leveleit, s a küldemények bárhonnan Európából megérkeztek hozzá. De amíg híre kelt ennek az embernek ...

Fábry — vox humana, antifasizmus, erkölcs, szellemi ellenállás, Ady, béke. Közeli és távoli pontok kötése, egyeztetése. Kisebbség, nemzet, Európa, emberiség — a háború alatti és utáni írások meghatározói. Könyvtárában ajánlással küldött könyvek sora: Thomas Mann, József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter... Fábry köré lassan legenda nő, de ez már az utókor műve is. A megbecsülés megérdemelt, de érzem a veszélyét is. A legendateremtés szereti a külsőségeket, szeret szépíteni, ráncokat elsimítani, szeret kisajátítani és birtokba venni. így válhat egy életmű ereklyévé, ártatlan zarándokhellyé, szerényen mosolygó ember képévé.

Halála óta számos emlékezést írtak róla; ezeket olvasva olykor meghökkenek. Menynyi Fábry-barát, -támogató, -pártoló. Persze, ehhez mindenkinek joga van. Igen. De én nem tudok szabadulni a keserű érzéstől: a halál közbenjárása kell, hogy mások értékére rádöbbenjünk. És magunkra is. Mennyit érnek az elkésett, későn mondott szavak?’ Mennyit ér az üres házhoz beszélés, a koporsót, fejfát néző szomorkás sajnálkozás? Az utólag fogalmazott tisztelet, elismerés, közhírré tett barátság? Mennyit?

Fábry nem ez.

Én az ötvenes évek második felében kerültem közel hozzá. Gondjai voltak: könyvének, a Palackpostának kéziratát fanyalogva fogadták. Az ajánló vélemények nem nagyon tolongtak a kiadó asztalán. Gondja volt a ház, rossz volt a tető, a könyvtárszoba mennyezete beázott. A CSEMADOK kassai szervezete, Béres József főpallérságával rendbehozta; a 60. születésnap egyik ajándéka a megjavított tető volt. Az írószövetség megbízásából én egy rádiót cipeltem Stószra. Fábry nagyon örült. „Ez most nekem a világ, ezután zenét is hallgathatok” — mondta. Elolvasta az őt kereső leveleket, sorra mutogatta a dedikált könyveket, „dicsekedett”. Ezt tette, valahányszor nála jártam. Hatvanévesen már jólesett neki az elismerés; akkor meghökkentett ez, ma már értem. Negyven év magánya, egyedül-küzdelme után kell az emberi melegség. Kegyetlen élet a Fábryé, egyetlen nagy feszülés, alig van benne gondtalanság, feloldódás. S ha igen, a küzdelem öröme világítja meg tájait.

Hatvanötödik születésnapjára sokan jöttek. Ott találkoztam Illyés Gyulával és feleségével, eljött Forbáth Imre és hosszú sorban mások. Kitüntették Fábryt, életében először, hatvanöt évesen. Ült a fehér asztalnál, nézett, mosolygott, keveset beszélt. Legelőször ő állt fel, ő ment el, fárasztotta az ünneplés, nem szokta meg.

Fábry élete bizonyítás: egy lehetséges út, az erkölcsi magatartás, a vox humana bizonyítása. Ebből származtatja mindig időszerű tételét: változni és változtatni. Élete annak is példája, hogy a kisebbségi lét legmélyéről az emberiség gondjáig lehet emelkedni. Az emberekhez és az irodalomhoz való viszonyában nem kimutatható hibák, hanem a felmutatható értékek irányába ment. Nem bűntudatot erősített, hanem fölemelkedéshez vezető utat segített keresni. Ez nagy bölcsesség. Ezért lehetett háza az irodalom intézménye is.