Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - Pär Lagerkvist: A pincelakás (novella)

és beszélgetünk. Ez jólesik az embernek, erőt ad, önbizalmat. „Lindgren, maga egy fontos ember”, szokta mondani, és ezt olyan jó hallani.

— Ön is fontos ember? — kérdezte.

Lenéztem a padlóra, nem akartam tekintetével találkozni.

— Kell, hogy az ember az legyen — válaszoltam egy kis idő múltán.

— Sok mindenen átsegít az a tudat, hogy szükség van ránk.

A lámpa gyér fénye megvilágította a lefűrészelt lábú asztalt, a dobozt a kenyérdarabokkal, a fekhelyet, amelyen az öreg pihenni szokott; valami nyugodt biztonság áradt mindenből. Az öreget nem zavarta, hogy csendben voltam, elgondolkozva üldögélt. Aztán leereszkedett a székből, megnézte a tüzet, elmosta, helyrerakta a csészéket. A priccsről levette és összehajtogatta az ágytakarót. Ahogy ott térdelt, hirtelen lehajtotta fejét az ágyra, látszott rajta, hogy nagyon fáradt.

— Jó, hogy megint elmúlt egy nap — törte meg aztán a csendet.

— Ezt maga mondja Lindgren, egy ilyen fontos ember, akinek az élete annyira gazdag?

— Igen — válaszolt csendesen, mintha csak magának mondaná —, tudom én, hogy az élet gazdag, de azért nehéz elviselni minden napot. Azért mondom ezt magának, mert mi olyan jól megértjük egymást, és nem akarok jobbnak látszani, mint amilyen vagyok.

Felálltam, megköszöntem a vendéglátást és jóéjt kívántam. Az öreg kért, hogy csak látogassam meg, ha kedvem tartja, én meg is ígértem. Klkisért az ajtóig, és én újra kint álltam az utcán. Az egész ház sötét volt, a második emeleten sem világított a csillár. Nem lehetett valami nagy mulatság, ha már véget ért. Egy ablak volt még világos, a pincelakás kis ablaka; fénye elkísért hazáig.

Böszörményi István fordítása

BETHEL — + 1957 — 230X145 cm, vászon, acry