Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - Pär Lagerkvist: A pincelakás (novella)

abroszt, csészéket, tányérokat vett elő. összeszorult a szivem, ahogy Így foglalatoskodni láttam őt.

Bőrkesztyűit már levetette és begyújtott a kályhába. Erősen fújta a tüzet, mikor a lángok már vígan pattogtak, jól megrakta szénnel, és feltette a kávéskannát. Nem kellett segítenem, ő tudta a legjobban, mit hogyan kell. Ügyesen, gyakorlottan mozgott, látszott, hogy szívesen csinálta, kedvét lelte minden mozdulatában. Néha-néha barátságosan felnézett rám, arcáról a házigazda biztonsága tükröződött; egészen más volt, mint kint az utcán. Hamarosan felforrt a víz, kávéillat töltötte be a kis szobát. Mikor minden készen volt, a kis öreg felkapaszkodott székére és elégedetten elhelyezkedett, megtöltötte a csészéket és inni kezdtünk. A forró kávé jól melegített. Kenyérrel is kínált, de azt nem fogadtam el tőle. Ű maga komótosan, szinte szertartásosan evett, még a morzsákat is felszedegette. Valami áhítatosság vette körül ezt a szerény vacsorát, az öreg szemel csillogtak, még nem láttam arcot így ragyogni, mint akkor az övét. Meghatottságot és egyúttal elfogódottságot éreztem. Hogy lehet ilyen, hogy tud ilyen lenni ebben a nyomorúságban? Én, aki „rendes” életet éltem, aki csak mint véletlen vendég ültem itt lent ebben az odúban — nem tudtam ezt megérteni. Magamban arra gondoltam, biztosan remél valamit, hisz valamiben, talán az istenben. így persze sok mindent könnyebb elviselni. Meg kellene kérdeznem őt efelől, hisz engem is kínoz ez a kérdés, nem hagy nyugton sohasem, tulajdonképpen ez kényszerített ide is. Ezért jöttem ide akaratom ellenére, hogy megkérdezzem. Én nem tartozom ebbe az alvilágba, én csak kérdezni szeretnék valamit.

— Mondja csak Lindgren, ha valakinek ilyen sors jut osztályrészül mint magának, ha egy ilyen keresztet kell hordania, akkor ugye az ember jobban szükségét érzi annak, hogy higgyen valamiben, ami ezen a világon túl van, hogy van egy isten, akinek távolabbi magasabb céljai vannak azzal, amit ránk mér.

Az öreg tűnődött egy darabig.

— Nem — válaszolt aztán —, az ember nem érzi szükségét ennek még akkor se, ha olyan sorsra jut, mint én.

Különös, szinte ijesztő volt ezt hallani. Hát ez az ember nem is sejti, mennyire nyomorult, nem tudja, hogy másfajta élet milyen nagyszerű lehet?

— Nem — szólt ismét, gondolataiból felocsúdva —, nekünk nincs rá szükségünk. Még ha létezne is, mást úgy se tudna mondani nekünk, csak azt, amit már megértettünk, amiért hálásak vagyunk. Sokat beszélgettem erről a háziúrral is — folytatta — és tőle tanultam sok mindent. Igen figyelemreméltó ember ez a mi háziurunk, ugye ön nem ismeri? Pedig érdemes lenne megismerkedni vele.

— Nem, nem ismerem — válaszoltam és arra gondoltam, tényleg rendkívüli ember lehet az illető.

— Nagyon sok háza van, lehet, hogy az is az övé, ahol az úr lakik, csodálom, hogy nem ismeri — szólt ismét az öreg, majd így folytatta:

— Bizony nem is győzi egyedül a munkát. Amikor először jöttem hozzá és megkérdeztem, nem tudna-e elhelyezni, hogy én is lakhassak valahol, elgondolkozva nézett rám sokáig, majd azt mondta: „Tudod mit, elhelyezlek a pincében, fent a házban úgyse tudnál lakni.” „Nem, persze, hogy nem” mondtam én. „Azt hiszem megfelelne neked, mit gondolsz?” Hogyne, egész biztosan megfelel, válaszoltam. „Tudod, nem szeretnék odatenni akárkit, valami szedett-vedett népséget. Fent a házban van mindenféle ember, nem is ismerem mindet, de ez nem lényeges, a pincében azonban megbízható, derék emberre van szükségem, akit jól ismerek, aki közel áll hozzám. Ogy vélem, te rászolgálsz a bizalmamra, szóval elfogadod? „Természetesen, nagyon kedves öntől, válaszoltam boldogan.” Hát akkor rendben is volna, illetve várjunk csak, meg tudod te fizetni a lakbért?” kérdezte a háziúr, mert azért szigorú ember ő. Mindenkinek kell fizetni lakbért, ez alól nincs kivétel, még ha nyomorék is valaki. Neked persze olcsóbb lesz, de valamit azért mégis kell fizetned. Hogy fogod összeszedni a pénzt?” Ű, megsegítenek engem a jó emberek, mondtam, mire ő csodálkozva kérdezte: „Vannak egyáltalán jó emberek?” Kell, hogy legyenek, ez csak természetes. „No igen, persze — mondta erre a háziúr — hát akkor megegyeztünk, nálam fogsz lakni, szükségem van egy ilyen értelmes emberre.”

— Bizony, nagyon rendes ember a háziúr, egyszerű és természetes. Sokat segített már nekem, nélküle nehezen boldogulnék. Időnként lejön hozzám, leül egy kis időre