Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - Pär Lagerkvist: A pincelakás (novella)

— Igazán? — kérdeztem csodálkozva.

— Igen, én csak jó emberekkel vagyok kapcsolatban, azokkal, akik megállnak előttem és adnak egy kis pénzt. A többiekről nem tudok semmit. Azok továbbmennek.

— Lindgren, maga tényleg csak a jót látja mindenben — mondtam, és mosolyognom kellett. _ "; ; fr

— Pedig ez így van — válaszolt az öreg komolyan és meggyőzően. Rájöttem, hogy tulajdonképpen igaza van, micsoda nagy áldás az, ha az embernek csak a jót kell megismerni ebben az életben. Folytattuk utunkat. Egy alagsori kis üzletből fény szűrődött ki.

— Itt veszek kenyeret — szólt útitársam, és bekopogott az ablakon. Egy lány jött ki kezében a kész csomaggal.

— Jó estét, Lindgren — mondta —, ej, micsoda idő. Igyekezzék csak haza.

— Igyekszem, persze — válaszolta az öreg, majd búcsút intett a lánynak, aki eltűnt az ajtó mögött.

— Mindig itt vásárolok — mondta később.

— Na igen, ez érthető is — válaszoltam én.

— Igen, mert Itt mindig kedvesek hozzám.

— Vagy úgy, azért.

— Igen, azért — mondta Lindgren határozottan.

Sötét, göröngyös mellékutcákon botorkáltunk keresztül.

— Én is egy pincében lakom — szólalt meg ismét az öreg —, jobb is az nekem. A háziurunk intézte el, hogy ott lakhassak.

Jártuk az utcákat, egyiket a másik után, sose hittem volna, hogy ilyen hosszú lehet az út hazáig. Fáradtnak, szinte kimerültnek éreztem magam, mintha én is ott kúsznék lent a sötétben. Pedig hát én nem voltam nyomorék, egyenesen jártam, ahogy emberhez illik. Ha egy lámpához értünk, láttam őt, ahogy mászott a földön, aztán újra eltűnt a sötétben, csak ziháló lélegzete hallatszott. Végül elértük az utcát, a házat, ahol lakott. Szép nagy épület volt, csaknem minden ablaka világos, a második emeleten valami mulatság lehetett, fényt szórt a csillár, szólt a zene, az ablak mögött egy táncoló pár suhant el. Három-négy lépcső vezetett az öreg lakásához. Az ablakban, melyet kis függönydarab takart el, konzervdobozt láttam, valami virághagyma lehetett benne.

Ugye lejön az úr megnézni, hol lakom? — kérdezte Lindgren barátságosan. Erre nem ■számítottam. Valami különös szorongás fogott el. Miért menjek én vele, annyira jóban azért nem vagyunk, hogy meghívjon. Igaz, elkísértem, hiszen egy utunk volt, de hogy a lakására is lemenjek, arra nem gondoltam. Miért is mennék én oda? De mégis le kellett mennem. Hirtelen az jutott eszembe, hogy azt a családot ott fönt, ahol a mulatság van, jól ismerem; különös, hogy nem hívtak meg, valószínűleg megfeledkeztek róla. Az öreg észrevette, hogy zavarban vagyok.

— Tán csak nem sértettem meg a meghívással?

— Nem — válaszoltam.

Ügy látszik félreértett, azt hitte, azért kísérem el, hogy megnézzem, hol és hogy lakik. Az öreg lecsúszott a pár lépcsőn és előszedte a kulcsot. Megfigyeltem, hogy a kulcslyukat egészen lent helyezték el, hogy az öreg is elérhesse.

— Ezt is a háziúr csináltatta, ő mindenre gondol — mondta vendéglátóm, miközben kinyitotta az ajtót és meggyújtotta a lámpát. Körülnéztem a nyomorúságos kis szobában, a hideg kövezeten néhány szőnyegdarab hevert, középen egy asztal állt, lábaiból jócskán le volt fűrészelve, mellette két, ugyancsak alacsony szék. Az egyik sarokban volt a tűzhely, melyen valószínűleg főzni szokott. Kissé távolabb egy polcon dobozok, üvegek sorakoztak nagyság szerint, rongyokkal gondosan letakarva. Az egyik dobozban kenyérdarabokat láttam, biztosan kávéban szokta szétaprítani. A polcot fehér papírszalag vette körül, a fal mellett a fekvőhely, egy deszkapriccs tiszta ágytakaróval volt leterítve. A szegényesség ellenére is rend volt az egész lakásban. Nem tudom miért, de ez a rend valahogy nyomasztóan hatott rám. Miért van itt ilyen rend? Én az ő helyében nem törődnék semmivel, csak legyen egy vackom, ahová bebújhassak mint az állat, talán így könnyebb lenne elviselni ezt a sorsot. Itt azonban rend volt és tisztaság. Az öreg otthonosan bukdácsolt, rendezgetett, rakosgatott. Felkapaszkodott a székre és friss vizet töltött az asztalon álló virágvázába. Egy kékre festett ládából