Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - Pär Lagerkvist: A pincelakás (novella)

Pär Lagerkvist A PINCELAKÄS

Mindnyájan ismerjük őt. Szinte naponta látjuk, de már föl sem figyelünk rá, ha elmegyünk a hely mellett, ahol feküdni szokott. Mintha már közénk, a mi világunkba tartozna. Lindgrenről beszélek, az elsorvadt lábú kis öregemberről, aki bőrkesztyűbe bújtatott kezei segítségével vonszolja magát az utcákon, a parkokban. Nyomorék lábai szintén bőrrel vannak bekötözve. Rövid szakállal keretezett arcára a szenvedés nyomta rá bélyegét. Szemei aprók, tekintete alázatos. Gyakran találkozunk vele, megszoktuk: már, mintha saját fajtánk volna. Elmenvén mellette, kérges tenyerébe nyomunk egy- pár garast, hadd éljen ő is. Aligha tud róla valaki többet, mint hogy él, létezik. Én azonban ismerem és szeretnék róla elmondani egyet-mást. Sokszor megálltam egy-egy rövid beszélgetésre, láttam, hogy ez jólesik neki és valahogy engem is megnyugtatott. Gyakori találkozásunkból néhányan arra következtettek, hogy valami szerencsétlen rokonom, pedig nem volt így. Csupán szükségét éreztem annak, hogy néha szóbaálljak vele,, mindig volt mondanivalója számomra, és talán így nem érezte magát annyira elhagyatottnak. Azt hiszem, nem választott el tőle valami áthidalhatatlan szakadék, sokszor elképzeltem magam az ő helyében, s valamiféle benső kapcsolat is kialakult közöttünk.

Egy este, úgy ősz elején, megláttam őt egy parkban, ahol leginkább szerelmesek szoktak találkozni. Ott feküdt egy lámpa alatt, hogy jobban lássák, talán azt hitte,, hogy a szerelem adakozóbbá teszi az embereket. Tulajdonképpen nem tudhatott sokat erről a világról, csak feküdt, csak nyújtogatta a kezét, éppen csak hogy élt. Délután eső esett, a felázott talajtól besározódott az öreg ruhája, arcán fáradság tükröződött,, szánalmas látványt nyújtott.

— No Lindgren, jó lenne hazaindulnl — szóltam hozzá —, későre jár.

— Igen, persze, már indulok is — válaszolt.

— Elkísérem egy darabon — mondtam. — Hol is lakik?

Kiderült, hogy nem lakunk mesze egymástól, közös utunk van. Mikor egy kereszteződéshez érkeztünk, megkérdeztem:

— Nem fél átmenni egyik oldalról a másikra?

Ö nem válaszolt — vigyáznak énrám, tegnap egy rendőr a forgalmat is megállította,, hogy átmehessek. Persze mondta is, hogy siessek, de hát ezen nem csodálkozom. Nem, engem ismer itt mindenki, úgy bánnak velem, mintha közéjük tartoznék.

Lassan haladtunk tovább. Aprókat léptem, mégis gyakran meg kellett állnom, hogy utolérjen. Az eső újra szemerkélni kezdett. Lábamnál ott igyekezett az öreg, sáros kézzel a kövekbe kapaszkodva, teste ütemesen mozgott föl-le. Olyan volt, mint egy állat, amelyik éppen az odújába mászik. Pedig ember volt, akárcsak én, hallottam szavát, lélegzését, ha nem láttam is őt magát jól a ködben, a gyér utcai világításban. Együttérzés töltött el, hallva, mint igyekszik lépést tartani velem.

— Ugye Lindgren, kegyetlen dolog az, ha valaki ilyen sorsra jut? Nehéz lehet elviselni.

— Nem — hallatszott lentről —, különös, de nem is olyan borzasztó ez, ahogy az emberek gondolják, meg lehet szokni. Különben én már így születtem, és ez más, mint ha egészségesen éri az embert valami baj. Nem, ha jól meggondolom, nincs miért panaszkodnom. Vannak sokan, akiknek még rosszabb. Sok mindent megúszok így, amin másoknak keresztül kell esnie. A világ könyörületes hozzám, el vagyok én békében, nyugalomban. Gondolja csak meg, uram, én mindig csak a jóval találkozom.