Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - Günter de Bruyn: Egy szép napon valóban megérkezik (novella)

«életjelt magáról sem az anyjának, sem az öccsének. Engem közben félelem fog el, no most talán bizonytalanságával bátyám maga cáfolja meg hazatérésének valóságát, s talán még azt is beismeri, hogy ő nem is Karlheinz. De nem, rögtön magabiztosan kezd történetébe, pontosan emlékszik mindenre, a részletek hajszálpontosan fedik azt, amit már tudunk. Szent-Nazarett, háta mögött már az amerikai tankok motorja búg, imire ő odaszól a sofőrjének, mondván, kössünk velük privátbékét, kiszállnak, rohannak szembe az Allied Force-szal de hirtelen egy kerítés állítja meg őket. Igen, ez így történt, ezt mi már tudtuk. Negyvenhétben visszatért a sofőr, s megkeresett bennünket. De aztán? Mi történt azután?

Ülünk a konyhaasztal körül, ő velem szemben mesésen illatozó dohányt töm a pi- ■pájába, valami Special-Blendet, elvégre csak nem szív holmi gyárban kevert fajtákat. Ügy két perccel később, miután a sofőrtől elvált, már el is kapták őt, azután kihallgatások, szembesítések, rövid kiképzés, majd pompás élet Luxemburgban a német katonai adónál, de csak negyvenöt májusáig, utána transzport, koncentrációs tábor, éhség, tetvek, a titkosszolgálat ajánlata, húsz év szolgálat — Svájc, Ausztria, Tanger, Görögország, Dél-Afrika. Megrázkódik. Kész ennyi az egész. S hogy félt volna idejönni? íJgyan, ugyan, nevetséges, öcskös, te félénk családapa. Csak semmi aggodalom, a tervet már régen kigondolta, no meg rá is szolgált arra, hogy kipihenje magát itthon. Nehezemre esik a megértő mosolygás, mert éppen anyámra gondolok.

Hozzá megyünk látogatóba Trabantomon — az öregotthonba. Mindez még vasárnap történik. Bátyám vezet. Engem meg félelem fog el minden rendőr láttán, mert nem .merem megkockáztatni a kérdést, van-e jogosítványa. De jól vezet, ezt még a kolostorban tanulta meg, a francia trappistáknál, a néma barátoknál, akik nem beszélnek és nem írnak, de autót vezetni azért megtanulnak. A bátyám húsz évig szállított betegeket a tébolydába. Akkor, amikor útja elvált a sofőrtől, a sövény mögött maquls-i emberekbe ütközött, tőlük megszökvén egy végtelen fal előtt találta magát, egy magas, fehér, áthághatatlannak tűnő fal előtt, ő mégis átmászott rajta, aztán a néma tesvérek Tejtegették, az ardennes-i csata napjaiban fogadalmat tett, őszinte hittel, akkor még ■nem sejtvén, hogy a honvágy mindennél hatalmasabb, s ellene a világ öszes esküje .hatástalan.

A park ösvényén lépkedünk, ő megy elől, a kicsi két kezét tartva, a lányomat, mint egy menyasszonyt karon fogva. Amikor ott, az ablak mögött anyám fehér haját mutatjuk neki, pajkosan int felé, ő nem tudja, hogy anyám már nem lát ilyen mesz- szire. Bátyám beszéde is túl halk, de anyám nem formed rá lépten-nyomon, mint •ahogy velünk teszi, mondván: Nem tanultatok meg már az iskolában értelmesen és hangosan beszélni? Anyám meg-megöleli, s úgy beszél vele, mint apámmal szokott — akire én már alig emlékszem, mert még Lengyelországban elesett, s nekem Karlheinz mindig olyan volt, mintha apám lenne, és most újra itt van, oly megnyugtatóan közeli magabiztosságával, tébolyítóan idegen fiatalosságával, végre újra ithhon van, fehér ingben, huszonkét év után. Érthető, hogy nem Irt, nem tehette kockára saját életét. Alig tűnt el sofőrje a fal mögött, ő bevágta magát a kormány mögé, s gyerünk, irány •haza. Két hónapig a Rajna mentén bujdosott, egy parasztasszonynál vészelte át a telet a Harz-hegységben, míg végre észrevétlenül átszökhetett, egy áprilisi estén elérte az ■államhatárt, s egy Schönefeld melleti pajtában, ahonnan mintegy négy órányi a gyaloglás hazáig, elcsípte őt egy orosz katona, vagy tán inkább nő volt az illető, egy őrnagy, s ott tartotta őt magánál, azután négy hónap következett, egyenruhában, anélkül, hogy egyetlen szót is tudott volna oroszul. Később Natasát elbocsátották, visszatért Szibériába, ott élt vele a bátyám is mint prémvadász, ám négy hét múlva a bátyámnak vissza kellett jönnie, a repülés ugyan csak néhány órát tartott, a kutyaszánon megtett út viszont napokig.

Örült fájdalmat érzek, amikor a bennünket rövidesen ismét elválasztó távolságra gondolok, de ebben a pillanatban még gúnyosan néz rám anyám mellől, s én nem hajtom fejem vállára, mert a feleségem és a gyermekeim — a nagyobb már tizenhárom éves — is itt vannak. Érzem, hogy lázas vagyok, nem jön álom a szememre, de nyugodtan kell feküdnöm, hogy ne zavarjam a feleségemet, aki itt lélegzik mellettem. Nem tudok nyugodt maradni, fáj a fejem, szomjas vagyok, de mindez nem baj, fő az, hogy itt van végre a bátyám, fehér nájloningben, huszonkét év után.

Urbán Klára fordítása