Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - Günter de Bruyn: Egy szép napon valóban megérkezik (novella)

Günter de Bruyn

EGY SZÉP NAPON VALÓBAN MEGÉRKEZIK

Egy szép napon valóban megérkezett Karlheinz, a bátyám. Elsétál a mozi előtt, s a hirdetőoszlopnál, ott, azon a helyen, amelyen valamennyien átjártunk és járunk, átvág az utcán, fehér nájloningjében, zakóját a karjára vetve, egyik keze zsebében, minden csomag nélkül — ezt majd biztosan két teherhordó hozza utána, vagy talán az expressz árut szállító autó. Arrafelé tart, ahol egykor a sarokház állt, amelynek aluljárójárr számtalanszor keresztül kellett mennünk. Látván a ház fűvel benőtt helyét, bátyáiti a mi negyedik emeletünk felé tekint. A nap igazságot oszt majd egyszer. Megpillantván a fényben fürdő hátsó házat — mondaná, vagy valami ehhez hasonlót — de most még túl nagy az ámulata, még nincs rá ereje, huszonkét év mégiscsak nagy idő. De nem jött zavarba, csupán elcsodálkozott, de közben nyugodt és magabiztos maradt, úgy mint régen.

— Ez lett hát a házból, amelyikben világra jöttem — ilyesmit fejez ki a tekintete. — Másképp élt az emlékezetemben; kész, nincs tovább. Nyár van, vasárnap reggel; az utca kihalt és üres, s ő jön szembe velem, amint én, a kicsit kézen fogva tejért indulok. A gyermek számára nagy élmény, hogy az apja mellett ugrándozhat az utcán, de ennél még nagyobb, s remélhetően soha nem feledhető benyomás, amikor nagybátyja hazatért egy reggel, váratlanul.

Közeledünk egymáshoz, lassan, tétovázva, semmiképp sem úgy, ahogy azt egy tapasztalt mozilátogató elképzelné. Én ugyan rögtön felismertem őt, mégis elmentem volna mellette, ha ő nem vesz észre, elvégre ő is készült a találkozónkra, tudta, hogy hazajön, és számíthatott arra, hogy az öccsével találkozik; én viszont otthonról indulok, hogy tejet hozzak a gyereknek, nem sejtve, hogy a bátyám huszonkét évi távoliét után egyszerre szembejön velem az utcán, az ember mégiscsak bizonytalan ilyen esetekben, ha ugyan nem is változott meg túlságosan, vagy tán éppen ezért, mert mégiscsak furcsa dolog ez a viszontlátás; s talán később, ha alaposan szemügyre veszi az ember a rég látott testvérét, élesebben látszanak majd arcának ráncai, szemének megtört ragyogása, zsírpárnái, most viszont még csak a jól ismert jegyeket fedeztem fel rajta: gúnyos, de jóindulatú tekintetét, formás kezét — mellette az enyém otrombának és parasztosnak látszik —, s akkor teljesen világossá lesz előttem, mennyire értelmetlen volt, hogy én egykor mindenben hasonlítani akartam rá. A vereség e végzetes érzése újra felsajog, mikor kezet rázunk s megölelem őt, ő pedig — mint mindig — mosolyog érzelgősségemen. Még akkor sem tűnik el mosolya, amikor unokaöccsét bemutatom, nevetséges neki, Jiogy-kis öccsének családja van, s ez bennem megint csak a régihez hasonló elszántságot vált ki: No vigyorogj csak, én nem akarok semmi mást, mint mindig itthon maradni, átlagos és józan gondolkodású emberként. Igen, mindezt azért akarom, mert tudom, hogy -másra képtelen vagyok, csak az bánt, hogy a feleségem is ezt érzi, mihelyt szemben áll Karlheinzzal. Kissé megszégyenítettnek érzem magam, kissé féltékenynek, csökönyffsnek is egy kevéssé, de nagyon-nagyon büszke és szárnyalóan boldog vagyok, mert végre hazatért a bátyám. Sohasem kételkedtem abban, hogy hazajön egyszer, mégis-mégis olyan váratlanul tört be egyhangú életembe. Ezért olyan hirtelen ez az egész.

A leggyorsabban a lányom találja fel magát. Türelmetlenül hallgatja utolsó találkozásunk történetét, ez negyvennégyben volt, lebombázott állomás, a vonat tíz percet áll, kiszállni tilos, a bátyám sok társával együtt egy marhavagon ajtajában, a vagon előtt anyák tolonganak, fütty, integetés, sírás... Itt a lányom hirtelen közbevág, s megkérdezi nagybátyját, hogyan tudott úgy élni, hogy teljes huszonkét évig nem adott