Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Ardamlca Ferenc: Gyertyák (novella)
Megsaccolta a borítékot. Elvállalta. Ötezer korona. Tízszer annyi, mint annak idején. Lehet, hogy ma már ez is kevés. Nem, úgy látszik, nem volt kevés, lehet, hogy ennyi volt a taksa. Mert a főorvos jó munkát végzett. Szép pénzért jó munkát. Megszületett a fiú — a Kiscsászár. Egészséges volt. Két éve sem múlt el, amikor újból felkereste a villában a főorvost. A borítékban éppen annyi volt... — Meg egy műtét lesz, főorvos úr, azután bezárjuk a boltot. Meglett a Császárnő is szerencsésen (profimunka volt ez is), megtörte Kiscsászár egyeduralmát. Ezután valóban bezárták a boltot, a főorvossal már nem törődtek, a két egészséges, virgonc gyermek teljesen lefoglalta őket. Repült az idő, Kiscsászár már elsőbe járt, amikor hallják, hogy a főorvosnak távoznia kell a városból. Eladó a kacsalábon forgó villa, vajon kinek lesz annyi pénze a városban, ki fogja megvenni? A jól értesültek tudni vélték, hogy valami nagymenő intézte el. A nagymenő édesanyjának, amolyan fekete fejkendős nénikének méhdaganatja volt, operálni kellett, kórházi ágyra várt. Kórházi ágy meg, ugye, soha nincs elég. A nénike nem kent, csak járkált minden nap, a fiának sem szólt, hogy beteg. Végül azután elúnta a hiábavaló mász- kálást, egyre erősebben vérzett, meg aztán a váróteremben is ellátták jó tanáccsal a korabeli asszonyok. Csak azt nem tudták pontosan megmondani, hogy mennyi dukál. Felkereste hát végre a jól tájékozott, de egyébként min- -dig elfoglalt fiát, mondjon egy pontos összeget. Hát ő mondott. Egy cifrát. És •csodák csodája, most az egyszer időt is szakított. Vitte az anyját, meg a pénzt (beszélik: megjelölt bankókat), meg még valakit a közbiztonságról, civilben ... így beszélték az emberek. Meg úgy mondták, lehet, hogy bezárják vagy eltiltják az orvosi gyakorlattól, de lehet, hogy tekintettel kitűnő szakember voltára... Szóval, lehet, hogy valakik — és a pénze — megint kimosnák ... A bírósági tárgyalás még messze, de néki máris van állása, igaz, nem főorvosi, keleten. Ahol kevés az orvos. Meg a tanítónő. A felesége már előre ment, már ott tanít. S ő is csak elsejéig marad, amíg a házeladást lebonyolítja. El is adta — jó pénzért —, szocialista szektor vette meg. Beleült külföldi márkájú kocsijába, s nem törődve a rossz időjárással, elindult megvinni a jó hírt keletre, az alibifeleségnek. Havazott, fújt a szél, ítéletidő volt, ő meg hajtott, mint a sikeres emberek általában, akiket nem képes megállítani semmi. Esetleg egy fatörzs az út szélén — ha megcsúszik az autójuk. A főorvost nyomban kórházba szállították. Amikor magához tért, tudta, hogy meg fog halni. Lediktálta hát a végrendeletét meg az utolsó kívánságát. Hogy mi volt a végrendeletben, azt senki sem tudta. Az utolsó kívánsága meg az volt, hogy otthon, a városban temessék el. Ne keleten. A városi kórház csak rövid ideig volt zavarban, azután a saját halottjának tekintette, utóvégre még az alkalmazottjuk volt. Az egész város a készülő temetésről beszélt. — Az özvegy is hozzájárult — mondta a férfi felesége, s egy kölcsönkért fekete bundában forgott a tükör előtt. — Teheti — mondta a férfi röviden. — Hová készülsz? — A temetésre. Te nem jösz? — Nem! És te sem mégy sehová! Megértetted?! — kiáltott az asszonyra. — Megfizettük! Nem tartozunk neki semmivel. Még a végtisztességgel sem! Sőt! Ö tartozik még nekünk. Adósunk egy gyermekkel! Összevesztek. — De két élő gyermekemet neki köszönhetem — erősítgette az asszony, és a férfi nem tudta megakadályozni, hogy elmenjen a temetésre. Sokáig néma harag élt benne, úgy érezte, felesége elárulta halott gyermeküket. Bámulták a fehér márványsíremléket, az aranytól csepegő vastag betűket, a
