Irodalmi Szemle, 1979
1979/4 - ÉLŐ MÚLT - Sas Andor: Mire jó a humor és mit adnak nekünk a humoristák
kusnak és megnevettétőnek tartunk. A komikum gyökere ellenmondás a jelenség külső igényessége és rejtett fogyatékossága vagy külső kicsinyessége és belső jelentékeny- sége között. Komikus hatást gyakorol egy magas diadalkapun áthaladó törpe, aki mélyen meghajlik, hogy be ne üsse a fejét. Színházban a nézők elnevetik magukat, ha azt várják, hogy a színpadot eltakaró hatalmas bársonyfüggöny elé színész, a prológus elmondója vagy a konferáló lép s egyszerre a függöny előtt egy kis majom vagy kutyus jelenik meg. A tréfás legendában nevetségessé válik Szent Péter, aki egy napra a világkormányzására vállalkozik s ezt a napot egy makrancos kecskével bajlódva tölti el, minden egyéb tennivalóról megfeledkezik. A humorista előjoga, hogy az életben tapasztalt gyarlóságot, hibát, ügyetlenséget, elnézést kiélezze, sőt megnagyítsa és ezzel kézzelfoghatóvá tegye, amint erre a humor nagy mesterei: egy Rabelais, egy Cervantes, Szaltikov-Scsendrin, Csehov vagy Swift adtak példát. Néha a humorista csak rávillant egy-egy ellentmondásra, s ez a hirtelen ráeszméltetés kipattantja a nevetést. A társadalom örökösen keres valamit, ami felett bíráló módon humorizálhat, így az Ismert tanítómesében kifogásolják azt, hogy az apa és a fiú együtt ülnek a szamár hátára, majd megütköznek azon, hogy az apa ült fel és a gyenge fiút hagyja gyalogolni, mikor pedig az apa átengedi helyét a fiúnak, ezt szólják meg, amiért a kényelmesebb helyet nem engedi át az idős apának, és végül általános kacajba fullad az a kísérlet is, amikor minden további bírálatot elkerülendő, egy rúdon, mint valami hordszéken, ők viszik a szamarat. A humorista író különleges adománya az, hogy bámulatos ötletességgel képes felfedezni addig észre nem vett ellentéteket a között, ami látszólagos és ami való, amit a cselekvő végez és amit végeznie kellene, az eszköz és a cél, az eszköz és a vele végzett tevékenység között. A megfigyelt hibának azonban nem szabad veszélythozónak, súlyos kárral vagy szen- vedésssel kapcsolatosnak lennie, mert ilyenkor nem nevetünk, hanem kárhoztatunk vagy sajnálkozunk. Ha kivételes gondossággal öltözött ember nem tanúsít ugyanolyan gondosságot abban, hogy hova lép, s pocsolyába bukik, akkor ezen nevetünk, de ha kificamítja vagy eltöri a lábát, akkor nincs helye nevetésnek. Ha embert látunk, feltételezzük róla, hogy normális, öntudatos, gondolkodó lény, s ezért kinevetjük, amikor például gondolkodás nélkül fordítva teszi fel a kalapját, vagy rosszul használja az idegen szavakat. Nevetség forrása, ha kétlábú lény négy lábon jár, vagy mosolygunk, ha négylábú állat, teszem azt, egy idomított kutya vagy cirkuszló, két lábon sétál vagy táncol. A humorista által kiemelt nevetséges mozzanat részletes jelentőségű, s nem jár vele teljes elítélés vagy elvetés, a humorista derűsen, optimisztikusan néz az általa megragadott jelenségre, bizonyos fokig rokonszenvet tanúsít iránta, együtt érez vele. Ha a kifogásolt gyarlóság igen lényeges és nem kelt együttérzést az íróban, akkor a humorizálás átcsap a szatírába. Az átmenet fokozatait a humortól a szatíra felé az irónia és a szarkazmus képviseli. A puszta iróniában nincs meg a humor mosolygó együttérzése, aki ironizál, az fölöttesnek érzi magát a bírált jelenség felett, kineveti azt, mégpedig leplezetten, tudniillik azzal, hogy ellenkezőjét mondja annak, mint amit tapasztal és kifogásol, a félénket nagy hősnek nevezi, az ostobát okos főnek, de érezteti, hogy amit mond, homlokegyenest ellentéte annak, amit helyteleníteni akar. A szarkazmus kíméletlenné fajult irónia, haraggal és megvetéssel aláfestve. A humor és a szatíra nem választhatók el mereven egymástól. A szatíra hajlik a kemény és éles ítélkezésre, a humor mintegy figyelembe vesz enyhítő körülményeket, bizonyos jelenségekben rejlő értékeket, és ez esetenként érzelmessé vagy ellágyulóvá is teheti. A jelentékeny humoristák valamennyien szatirikusok is. A humort méltán lehet nevezni az elbizakodottság és az osztálygőg ellenszerének. A humor nem ismeri az Individualizmus fennhéjázását, a büszkeséget, a gőgöt. Ezért az egyén cselekvő bizakodásának, egészséges derűlátásnak fenntartója s a faji és osztályelőítéleteket nem ismerő, a valóban átfogó és emberhez méltó szolidaritástudatnak ápolója. Bevonja derővel azt, ami komolyra hangol, s talán elszomorítana, de abban is talál valami megbecsülésre méltót, ami végletesen nevetségesnek vagy félszegnek látszik. Ezt a kettősséget mutatja a régi magyar irodalom finomtollú humoristája, Mikes Kelemen, akinél a tréfás és megható elem vegyül egymással, s leveleiben az élet nehézségeire árasztott megkönnyebbítő derű fogja meg az olvasót.
