Irodalmi Szemle, 1979
1979/4 - ÉLŐ MÚLT - Sas Andor: Mire jó a humor és mit adnak nekünk a humoristák
III. Az életnek és az irodalomnak abból a pompás és egészen sajátszerű ízesítőjéből kínálja e kötet az olvasót, amelynek neve humor. Magyar humoristákat bemutató könyv elé kívánkozik egy kis magyarázkodás arról, miért időszerű és miért szükséglet az ilyen kötet megjelentetése, s mit értünk a humor és a humorista fogalmán. Ősi emberi magatartást jelöl a humor fogalma, olyat, amely az embert környező közösségi és természeti valóság jelenségeinek tudomásulvétele nyomán keletkezik. A humoros szólásokat, ötleteket, történeteket jól ismeri a nép, s ismerjük a humor felvillanását, derűjét, emberábrázolást és meseszövést mélyértelművé formáló erejét az igazán nagy írók egész seregének műveiből. A humor szó eredetileg az ókori orvostudományban az emberi testben lévő „nedveket” jelentette, amelyektől az egyén fiziológiai alkata és ennek alapján „kedve, kedélye” függ, az utóbbi a maga változatos, csapongó mivoltában, szorosabban a derűre hangolhatóság értelmében. Talán leghelyesebb, ha ennek a meglehetősen bonyolult művészeti jelenségnek tisztázása végett olyan kiváló humoristához fordulunk, amilyen Mikszáth Kálmán. Az ő meghatározása szerint a humor a sovereign, az arany a szellemi tulajdonok között. A szellem olyan szikrájának nevezi, amely a szíven megy keresztül. Ehhez hozzátehetjük, .hogy a humor a bírálatnak az a formája, amelyet megnemesít a megbírálton való segíteniakarás. A humor tüskés és bársonyos egyszerre, van fullánkja, de a humorista a fullánkot eltávolítja az általa ütött sebből. Hegel a humort a tudat művének tartja, a művész személyiségével azonosítja. Szerinte a humor mindazt, ami a valóságban szilárd alakot igyekszik ölteni, ötletek, felvillanásszerű gondolatok, frappáns észlelés segítségével feloldja, részeire bontja. Kizárja azonban a humor köréből a lapossággá szűkülő élcelődést a valóság felett. Egészen heterogén dolgok összekapcsolását sem lehet humornak tartani, mert ez barokk bizarrság benyomását kelti. A német romanticizmus korának humoristáját, Jean Pault, Hegel hibásnak találja ebben az egyoldalúságban, mivel elméjét minden jelenségen köszörüli, egyik ötlete kergeti, néha üti a másikat. Hegel szemében az a humoristatípus rokonszenves, aki látszólag könnyedén odavet valamit, s mondanivalójáról kiderül, hogy ebben a könnyed formában mély tartalmat képes közölni. Nem könnyű feladat a humor viszonyát a komikumhoz és a szatírához megállapítani. Egy magyar tudós, Szigetvári Iván, 1911-ben a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában monográfiát jelentetett meg a komikumról, s 342 oldalas könyvében a humor sző csak egyetlen egyszer fordul elő, azon a helyen, ahol a szerző röviden közli azt a felfogását, hogy a komikum és a humor egymástól teljesen eltérő fogalmak, s ezért semmiféle közük nincs egymáshoz. A humorról azt állítani, hogy a komikumtól különböző fogalom, azért helytálló, mert a humor a tudat magatarási, tükröztető formája, míg a komikum a valóság objektív tulajdonsága vagy sajátsága, azonban ennek fellelése és művészi kifejezése a legszorosabb kapcsolatban van a humorral. A humor sajátsága az a derűs vígság, amely komoly külső mögé rejtőzik. Eszköze és kisérője gyakran az irónia. Jellemző a humorra az előre nem látott, váratlan, meglepő tények feltárása. Ténymegállapítás és jótékonyság vegyül össze benne. Van olyan elmélet, amely a humornak árnyalatai közé sorolja a félszegségeket megnagyító groteszk ábrázolást, továbbá a bohóságnak azt a szélsőséges változatát, amelyre a burleszk megjelölést szokás alkalmazni, sőt vannak akik ide sorolják a szatirikus ábrázolást is. Viszont Schiller, a nagy német költő, aki mint az íróművészet filozófus elemzője is kiváló, a szatíra sajátságainak fejtegetése keretében emlékezik meg a világirodalom nagy humoristáiról, anélkül, hogy ezeket mint ilyeneket a szatirikusoktól elkülönítené. Szerinte a szatíra gyökere abban keresendő, hogy a valóságot az író tökéletlennek találja és ennek vagy tréfás vagy elítélő, esetleg patetikus kifejezést ad. Schiller fejtegetésének értelmében, ha ez nála nincs is határozottan kimondva, a szatíra és a humor között pontos határvonal nem húzható. Az ő felfogásának hatása mutatkozik az irodalomelmélet orosz művelőjénél, Timofejevnél, azzal a módosítással, hogy ez a humoros világszemlélet bizonyos változatának tartja a szatírát.
