Irodalmi Szemle, 1979
1979/4 - ÉLŐ MÚLT - Forbáth Imre: A szatíra
FORBÄTH IMRE A szatíra A szatirikus művészet társadalmi feladata, hogy felhívja a figyelmet a világ hibáira és elégtelenségeire, s a célja ezek kiküszöbölése. Sajátos formáit és módszereit megismerhetjük a szatíra mesterműveinek elemzéséből. Megállapíthatjuk, hogy ez a művészet legjobb megnyilvánulásaiban mindig tendenciózus, bizonyos Irányban moralizáló. Továbbá: nem elégszik meg soha a valóság hűvös-tárgyilagos reprodukciójával; a csupán utánzó realizmustól éppoly távol áll, mint a leíró naturalizmustól s a klasszikus impresszionizmus passzivitásától. A deformált élettel szembehelyezi a művészet deformációit. Kikeresi a jelenségekből a különösen jellemzőt, a tipikusát, szívesen karikí- roz és stilizál. Hol kicsinyít, hol nagyít: elvből túloz, szereti a merész kontrasztokat, kihámozza a dolgok belső ellentmondásait, kielemzi ezeket egészen a groteszkségig, felmutatja a mély paradoxiákat és irracionalitásokat, a tételeket sokszor ad abszurdum vezeti. Ilyen módon tanít a szatíra az élet hibáinak és ellentmondásainak megismerésére. Kényszerít a negatívumok negációjára — ez a legmélyebb értelme, etikus gyökere. Megértjük ezek után, hogy a nagy szatirikus művészet mindig forradalmasító hatású, hiszen jóval az interpretáción túl a világ gyökeres megváltoztatására késztet. Nézzük például Hašek zseniális alkotását, a Švejket. Ez a mű rámutat a hatalmas és félelmetes osztrák—magyar államgépezet — nevetségességére! A régi osztrák hadsereg sötét halálautomatáját úgy mutatja be, mint valami formátlan, buta óriást, kit a sematizmus tyúkszemei nyomnak, ki a bürokratizmus csúzában s egy céltalanná fajult fegyelem dementiájában szenved. A „jó osztrák katona” passzív rezisztenciája, aki mindent szó szerint vesz, a formának készségesen eleget tesz, miután a tartalmat groteszkül kilopta belőle —■ lassan meglazítja a gépezet csavarait, apró, de gyilkos lökésekkel püföli a kolosszust, s íme, az egyszerre düledezik, tántorog, póruljárás, csőd, bukás és összeomlás sötét áradata zúdul belőle. A Švejk-tréfák a maguk következetes tömegével végül is a legszörnyűbb vádként hatnak, a világháború és az osztrák szoldateszka negációjaként. Ez az egyszerű ember, a jó katona, Švejk győzelme a kolosszuson. Gogol Revizora megmutatja a bürokrácia értelme és hatalma közti mély ellentmondást. Ez a társadalom alkalmazottjából annak elnyomójává fajult kaszt önelégült, végtelenné felfújt önérzetű fétisekből áll. Szörnyű Gessler-kalapok, éktelenné mate- rializált formulák, úgy szerepelnek ők, mint maga a Rend, mint az emberképet öltött Törvény, és parazita módon burjánozva mértéktelenül több helyet bitorolnak, mint amennyi megilletné őket. Mindez rögtön nyilvánvalóvá válik a Revizorban, hol — mint a halhatatlan köpenicki kapitány esetében — egy szélhámos szereplése undorító csupaszságában mutatja annak a társadalmi rendnek paradoxiáját, mely ezt a bürokráciát kitermelte. Kísérteties ürességet látunk benne, penészgombás, bűzös szétesést. Az érdem- jelekkel teleaggatott emberkulisszák mögött korrupció, baksis- és protekciórendszer orgiája. Gogol rámutatott: íme, ilyen a mi államunk, ilyenek a hatalmasaink, a vezetőink, ilyenek a csinovnyikjaink! A legélesebb kontrasztokkal alkotott Jonathan Swift, minden idők legnagyobb szatirikusa. Gulliverje, gyermekkorunk e kedves olvasmánya, ha két-három évtized után ismét olvassuk, egészen másként hat reánk, kínos töprengésbe ejt. Rájövünk a Gulliver igen mély értelmére, s ez az emberi értékek és mértékek relativitása. A mi vágyaink, kívánságaink, terveink és intézményeink megméretnek egyszer a nagyon kicsin, másszor az igen nagyon, s ez a mérés szomorú eredményhez vezet: nyilvánvaló lesz
