Irodalmi Szemle, 1979
1979/4 - ÉLŐ MÚLT - Forbáth Imre: A szatíra
botorságunk, szégyenünk, emberi jelentéktelenségünk. Méltóságunk kérdésessé, puszta fikcióvá válik, különösen a Gulliver legkegyetlenebb, negyedik részében: a lovak társadalmának légkörében. Démonikus hasonlatok ezek, gyilkos párhuzamok. Ez a legfeketébb pesszimizmus vita tárgyává teszi magát az emberi létet, annak jogosultságát! Azonban a Gullivernek történelmi és szociális értelme is mindjárt világossá válik, ha ismerjük a kort, melyben Swift a szatíráit írta. Nem másképpen, mint Morus Tamás Utópiája, mint Defoe Robinsonja s később J. J. Rousseau írásai. Az akkor még feltörekvő polgárság kezében hatalmas fegyver volt a swifti szatíra, hiszen leleplezte- a társadalmi intézményeket mint igen viszonylagos, fiktív és múlandó dolgokat, mint csupán történelmi artefaktumokat, melyek jócskán selejtesek, jogtalanok és deformáltak — ennélfogva jócskán reformálhatok! S mindezt a nagy angol társadalmi harcok idejében, midőn a világon még legtöbb helyütt szilárdan állottak a feudalizmus merev rendi államai, a földesurak-jobbágyok, feudálisok-vazallusok, s a céhrendszerek korában, mikor ez még örök rendnek tűnhetett fel, mint Istentől parancsolt, változhatatlan s a teológiától szentesített állapot. Swift jelbeszédét helyesen megfejtve kétségtelenül megtaláljuk ezt az értelmét: a szenvedélyes ellenkezést, a vétókiáltást, a szociális tiltakozást. A lehetetlenség deklarációját, egy embertelen világban embernek maradni! A szatíra végső határát én Swiftnek abban a borzalmas írásában látom, melyben az éhínség leküzdéséről ír. Ebben a hűvös memorandumstílusban, államtanácsosi pedantériával cirkalmazott írásban azt a tanácsot adja, hogy az éhes nép fogyassza el a gyermekeit. Micsoda pokoli démonia: faljátok föl a porontyaitokat, ti szolgalelkek, bolondok, kreatúrák! De ki ne hallaná ebben a felszólítást is: széjjeltörni azt a rendszert, mely nem képes tagjait táplálni, emberi módon tartani?! Már ezen a pár példán is megismerhetjük a szatíra jellemző formáit és műfogásait. Különböző stílusok levegőjében variálhatnak ezek, de az értelmük ugyanaz marad, legyen az bár Trimalchie lakomája a latin Potroinustól, vagy rotterdami Erasmus könyve, A balgaság dicsérete, akár Rabelais Gargantuája, Brueghel és Hieronymus Bosch groteszk víziói, Goya Capríchosa, Heine, Daumier, George Grosz politikai karikatúrái, Arany János eposza, a Nagyidai cigányok vagy Karl Kraus hatalmas szatirikus életműve — mindegyik módszerének lényege: a beteg valóság analízise, a cudar Jelenségekben szunnyadó belső ellentmondások s az egymást rohamozó erők dialektikus harcának felmutatása. S mint döntő — ha nem is mindig kimondott, de magától értetődő — következtetés: az ilyeténképpen rossznak talált valóság megváltoztatásának etikus követelése. Ezek után nem lesz nehéz a szatírának, mint műfajnak érvényességi határait megjelölnünk. Ez egyes-egyedül a valósághoz való viszonyától függ, anyagának és célkitűzéseinek igazságtartalmától. Mert ha a karikatúra hamis és hazug, s a tendencia a rossz megőrzése és védelme érdekében a haladás ellen irányul, úgy az nem szatíra, hanem inkább művészethamisltás, galádság és regresszió. A módot, ahogyan bizonyos körök „művészei” a szabadságharcosokat zsidó orral és tincsekkel ábrázolják, és egyáltalán igyekszenek beszennyezni és kigúnyolni a legszebb humánus mozgalmakat, nem nevezhetjük szatirikusnak. Mert a művészet, az igazi művészet mindig, kivétel nélkül haladó karakterű volt! A szatirikus művészet hatása tehát egybeesik funkcióhatásával. Ha például hiányzik belőle a pozitív elem, az etikus célkitűzés is csak negációt tartalmaz, úgy el kell fajuljon ľ art pour I art Játékká, mely a Jelenségeket és eszméket úgyszólván csak tréfából persziflálja. Ez a szatirikus nihilizmus legmélyebb értelemben ma nem más kispolgári gesztusnál, álradikalizmusnál, s ennek a társadalmi rétegnek pánikhangulatát tükrözi egy történelmi útvesztőben. Nagy történelmi átalakulások korszakában így üvölti ki a nyárspolgár halálfélelmét a „világ pusztulása” fölött. Ez az attitűd jellemzi Céline műveit, melyek igen magas stílusművészet mellett ideológiában kétségkívül elérkeztek a teljes nihilizmusig. Az ő világa különös ketrecnek tűnik fel, tele rikoltozó, részeg majmokkal. Bolondokháza, megvadult pojácák farsangja. Apa és anya, barátság, szerelem s egyáltalán az emberi vonatkozások mind cél nélküli, ormótlan bárgyúságok. Az ő regényeinek szereplői valami állatemberek, kiknek sápadt, ráncos bőre egy mindig éhesen korgó óriásgyomrot és rögeszmékkel teli agyvelőt takar. Az emberi tervek csalfaságok cirkusza, hiszen az egész élet vak erők játéka csupán. Tévedés és téboly, betegség és halál kísérik mint egyedüli reális tényezők az emberiség kontár útjait.
